Ez az írás nem a politikáról szól, hanem a politikai beszédmód egy apró szegmensét ragadja ki nyelvi szempontból, aminek végül akár politikai tanulsága is lehet. Nyelvhasználatunk minduntalan előkerülő nehézkes pontja a tegezés-magázás, ez a közéleti szereplők megnyilvánulásaiban is megmutatkozik. A probléma gyökere, hogy a megfelelő megszólalás megítélése időben folyamatosan változik, ezért nem tudunk jól magázni, önözni, de tegezni sem. Nem találtunk rá a nem tegezés megfelelő módjára, így a tegeződés felé hajlunk, ez hat közvetlennek és fiatalosnak. Pedig nem is olyan régen még nem így gondolták. A Légy jó mindhaláligban a tizenkét éves Nyilas Misiék magázódnak egymással, ha nem azonos fokán állnak a társadalmi létrának. A nyolcvanas években még nagyobb különbség volt az inkább falun jellemző magázás és a városi önözés között, ez mára elhanyagolható. Most, ha egyszerre akarunk udvariasak és hivatalosak lenni, az önöző formát választjuk. Ha ez ridegnek tűnne, magázódunk, de csak mértékkel, inkább keresgéljük az elkerülő megoldást. Karinthy Frigyes Tegezés című jelenetében Takács és Kovács közt nem tisztázott, tegezik vagy magázzák egymást. Többes szám első személyben hebegnek, kommunikációs csődre ítélve. Végül az indulat tegezésben tör ki, a konfliktus megoldódik. Így bújik ki a szög a zsákból politikusainknál is, kibillennek a szerepkörükből, csak éppen az ő esetükben nem beszélhetünk kedvező kimenetelről.
A tegeződő tendencia egyik őse, amiről írásbeliségünk tanúskodhat, hogy a 12. századi Halotti beszédben tegező formát látunk: „Látjátuk feleim ” A magázás 16. századi kezdete előtt az általános tegezésben a megszólításokkal lehetett jelezni a társadalmi hierarchia szintjeit. Széchenyi az általa szorgalmazott ön elterjedésével olyan vihart kavart, mely még most sem ült el: televíziós személyiség, országgyűlési képviselő is képes egy mondaton belül használni az önt és a magát. A parlamenti patkó sem hoz szerencsét az ingerlékenyebbeknek: megfeledkeznek magukról, az önözésről is, és a magázás degradáló színezetével festik le egymást. Ahogy helytelen a politika nyelvében a tegezés és a hivatásukhoz tartozó megszólítások összeillesztése is. Miért nem állja meg a helyét a „képviselő úr, ahogy gondolod” fordulat? A lehetséges válasz előtt érdemes szétnézni kialakulása háza táján.
Az infó vagy az info a helyes írásmód? A -stul/-stül vagy a -stól/-stől használandó? Hogyan mondjuk a csuklik igét felszólító módban? Dőlhet-e jobbra az eredetileg balra dőlő ékezet? A bratyiszlavázásról, a mozgószabályról, a kisbetűs brexitről és hévről, továbbá sok egyéb helyesírási-nyelvhelyességi témáról olvashat rovatunkban. Megírtuk véleményünket az új helyesírási szabályzatról, Water Willyről, bemutattuk, miért van szükség a hasznos „nyelvtannácikra”, és elkészítettük az első átírási térképet. Ajánljuk korábbi írásainkat.
A 16. század előtti megoldásra emlékeztetőt látunk a gyerekek nyelvében is, mikor még csak a tegezést ismerik, de már azzal is tisztában vannak, hogy az idősebb rokont nem kellene ugyanúgy megszólítaniuk, mint az unokatestvérüket. Ebből adódnak a „Béla bácsi, merre mész?” típusú mondatok. E szerkezetek elkísérik a beszélőket fiatal felnőtt korukig, akár a munkahelyre is, noha közben az iskolában már az elején meg kellene tanulniuk a nem tegezés megfelelő formáit is. Ám az iskola e tekintetben nem modellezi a munkahelyi kommunikációt, melyben többnyire a gördülékenységet elősegítő tegezés részesül előnyben. A diákok feladata, hogy megtanulják, amit a tanár mond, illetőleg amit olvasnak a tankönyvben; csakhogy a tanárok jelentős része tegezi a tanulókat, valamint a tankönyvi instrukciók is tegező formában íródnak, az iskolások – horribile dictu – magukra hagyva próbálkoznak a nem tegezéssel. Elsajátítható példa hiányában ne csodálkozzunk hiányosságaikkal szembesülve.
Az 1944 előtti időszak emlékeztet a maira: a képviselők a magánjellegű érintkezéskor tegeződtek, hivatalos megszólalásaikban nem. 1945 után terjedtek el a munkahelyi nyelvhasználatban a baráti, mégis megfelelő távolságot tartó, tiszteletet sugalló megszólításformák: „Imre bácsi, légy szíves ”; „Nagy kolléga, kérlek ” A gyereknyelvi kliséhez hasonló jellemezte az ötvenes évek politikai nyelvét is a „Mondd meg, szaktársam!” vagy a megmosolyogtató „Engedd meg, asszonytárs!” megszólításokban.
Az áttekintés után visszatérve a kérdésre: miért nem megyünk messzire a „képviselő úr, ahogy gondolod”, azaz a hivatalos megszólítás és tegezés öszvérével, azt lehet mondani, nem mindegy, milyen minőségünkben szólalunk meg vagy szólítunk meg valakit. Ha politikusaink – s elsősorban a képviselők megnevezésében érzékelhető ez szó szerint is – minket képviselnek munkájuk során, akkor hiába ismerik személy szerint is jól képviselőtársukat, nem magánszemélyként beszélnek magánszeméllyel. Amikor minket, az érdekeinket képviselik, akkor mi is ott vagyunk velük, mi, akiknek X. Y. képviselő asszony nem Gizike. Ebben az önözés a nekünk megfelelő regiszter, így nem érezzük kellemetlenül magunkat, mintha legalábbis voyeurködnénk, vagy ami még kellemetlenebb, mintha nem is vennének rólunk tudomást. Vagyis amikor például önkormányzati képviselők közgyűlésén a „gyerekek” megszólítás hangzik el, keresztnéven szólítják egymást, váltakoztatják a jelen lévő lakosság és a kamerák előtt a tegezést, a magázást és az önözést, akkor nemcsak magukról feledkeznek meg, hanem rólunk is.
