Alig telik el úgy nap, hogy ne szerepelne a hírekben Strasbourg. Nem csoda, hiszen az elzászi város otthont ad az egyik legfontosabb uniós intézménynek: az Európai Parlamentnek, továbbá az Európa Tanácsnak és az Emberi Jogok Európai Bíróságának is.
A nevet szinte kivétel nélkül Strasbourg formában írják, ami nem csoda, hiszen ha felütjük a helyesírási szótárakat, ezt az alakot találjuk. Némelyik kiadvány megjegyzi, hogy a német változat Strassburg. Hol itt a probléma, elvégre franciaországi városról van szó, természetes, hogy a francia alakot használjuk, ahogy – maradva Elzászban – Mulhouse helyett sem írunk és mondunk Mülhausent. A párhuzam azonban sántít, és így szükségszerűen félrevezet. Mert amíg utóbbinak kizárólag a francia változata él a magyarban, Strasbourg-Strassburgról nem mondható el ugyanez. Kissé zűrzavaros a helyzet: az illetékesek a francia alakot jelölték ki egyetlen hivatalos és helyes változatként, de Magyarországon nemigen találunk olyan embert, aki következetesen ezt használná – talán még a legvérmesebb frankománok sem. A magyar ember szája valószínűleg a burgundi éti csigával is hamarabb megbarátkozik, mint a város francia kiejtésével. Saját tapasztalataim szerint még a Franciaországban élő magyarok is németesen mondják a nevet, ha magyarul beszélnek. Franciául a név sz-szel ejtendő, a szó végi g pedig néma marad, sőt az előtte álló r-t is félig elharapják: nagyjából [sztraszbúr]. Ha igazán tüchtigek akarunk lenni, megemlíthetjük azt is, hogy az r nem olyan, mint a magyarban, hanem uvuláris, azaz nyelvcsappal ejtett, raccsolós hang – de a mi szempontunkból az ilyen finom részletek nem érdekesek, csak az itthon általános német és a csupán elviekben létező francia kiejtés közti különbség.
A probléma akkor bukkan felszínre, amikor toldalékot kell illesztenünk a névhez. Mit is ír helyesírási szabályzatunk 217. a) pontja?
„Ha az idegen írásmód szerint írt közszó vagy tulajdonnév végén hangérték nélküli (ún. néma) betű van, vagy ha az utolsó kiejtett hangot betűknek bonyolult, írásrendszerünkben szokatlan együttese jelöli, akkor a magyar toldalékokat mindig kötőjellel fűzzük a szó testéhez, például: guillotine-t, monsieur-nek; Glasgow-ban, Loire-on, Montesquieu-nek, Montreux-ig, Peugeot-t, Rousseau-val, Voltaire-é.”
Azaz a francia nevet a néma g miatt mindenképpen kötőjellel kellene toldalékolni. Ehelyett mit találunk a helyesírási szótárakban? Strasbourgi – egybe, kötőjel nélkül. Még az Akadémiai Kiadó friss szótárában is így szerepel. Pedig ha már új szabályzat és a nyomában új szótár jelent meg, ezt érdemes lett volna felülvizsgálni. Tehát nemcsak az a gond, hogy a hivatalos írásmód köszönőviszonyban sincs a beszélt nyelvvel, hanem az is, hogy az illetékesek összetákoltak két össze nem illő dolgot: a németes kiejtést és a francia írásmódot.
Hogy lássuk, mennyire zavaros a gyakorlat, vetítsük ki további nevekre. Vegyük példának a Kárpátaljától északra fekvő, nyugat-ukrajnai nagyváros nevét, amely nálunk az ukrán Lviv és a német Lemberg változatban is használatos. Ha a „strasbourgi” alak mögötti logikát vesszük alapul, szerepelhetne a szótárban a „Lembergvel” vagy a „Lvivgel” alak. Azt pedig már le sem merem írni, milyen szörnyeteg születne, ha a flamand Brugge [brühö] névhez a francia Bruges [brűzs] változat kiejtése alapján illesztenénk a toldalékot, vagy épp fordítva. Hasonló kísérletezésre csábít a morvaországi Brünn-Brno, a dalmáciai Zára-Zadar, illetve Nyugat-Európa többnyelvű országainak számtalan települése.
Persze lehet arra hivatkozni, hogy a Strasbourg formának nem feltétlenül kell francia ejtést tükröznie. Valóban. Tükrözhet például török, horvát vagy román ejtést – de magyart nyilvánvalóan nem, hiszen nem magyarul olvassuk össze a betűket. A magyar ejtésnek megfelelő írásmód a Strazburg, a Strasszburg, esetleg a Straszburg lenne. Aki ezt olvasva elborzad, ne felejtse el, hogy a magyaros névváltozat egyáltalán nem ördögtől való dolog, hiszen sok egyéb mellett Amszterdamnak, Bázelnek, Nápolynak, Triesztnek, Lisszabonnak, Bukarestnek is a magyar nevét használjuk. Egyébként bő egy évtizede kezdeményezték is a Strasszburg változat bevezetését, eredménytelenül. A Földrajzinév-bizottság 2005. június 20-ai, 53. ülésén került terítékre a téma, s mint az 53/513-as határozat rögzíti: „A bizottság nem támogatja a Strasszburg exonima bevezetését.”
Esetleg érdemes lenne ismét megvitatni a dolgot. Ha a magyar forma nem is kaphat zöld utat, legalább a német írásmód hivatalossá válhatna, hogy megszűnjön a joghézag. A második világháború végéig ez volt nyelvünkben az egyetlen változat, függetlenül attól, hogy épp mely országhoz tartozott a két nagyhatalom között ingázó település.
A Strasbourg alak hivatalossá tételének valószínűleg politikai oka is volt, de érthetetlen a görcsös ragaszkodás a valóságtól elrugaszkodott előíráshoz. Talán érzékenynek tartják az ügyet, és ezért nem mernek lépni? Pedig felesleges a polkorrektkedés: ha a büszke franciák érzékenységét nem sérti a kiirthatatlan németes ejtés, valószínűleg az annak megfelelő írásmóddal sem lenne gondjuk. Arról nem is beszélve, hogy a szintén Franciaországhoz tartozó Nice nevét kizárólag Nizza formában használjuk szóban és írásban egyaránt – az olasz–francia határrevízió legkisebb szándéka nélkül. A görögök sem kérik számon, hogy a legtöbb nép nem a Kerkira, hanem az olasz Corfu alakot vette alapul a sziget és székhelye megnevezéséhez. Ciprus kettéosztott fővárosát délen Lefkosziának, északon Lefkosának nevezik, de a fél világ Nicosiaként ismeri. Ad-Dár al-Bajdát sem mondunk, írunk: a marokkói nagyváros egyszerűen csak Casablanca, és ettől sem dől össze a világ. No és amögött sem keresi senki Putyin szabadcsapatait, hogy északkeleti szomszédunk fővárosának neve – noha az ukrán forma Kijiv – oroszos formában terjedt el.
Strasbourg-Strassburg esetében jelenleg nincs optimális megoldás. A „strasbourg-i” formával a szótár javaslatát, a „strasbourgi” alakkal pedig a szabályzat 217. a) pontját hagyjuk figyelmen kívül a bevett ejtésmód mellett. Ha pedig a magyar beszédben kizárólagosan használt német nevet vesszük alapul, és a „strassburgi” alakot írjuk, nem teljesítjük a francia név használatára vonatkozó előírást. Még jó, hogy legalább az elzászi verzió, a Strossburi nem bonyolítja a képletet.
Mivel arra hiába várnánk, hogy a beszédben elterjedjen az előírt francia változat, és a szabályzatot sem lehet átírni egy-két életszerűtlenül rögzített településnév miatt, az ellentmondást és a patthelyzetet csak a német alak szabályossá tételével lehetne feloldani.
És ugyanezt a receptet lehetne alkalmazni az Európai Unió Bíróságának otthont adó „Luxembourg-ra”. A Benelux államok legkisebbjének fővárosát a három hivatalos nyelven, luxemburgiul, németül és franciául Letzebuerg, Luxemburg és Luxembourg formában írják – utóbbi alak [lüxambúr]-nak ejtendő, tehát a szó végi g néma marad. Hát persze, hogy a magyar helyesírás illetékesei itt is a francia változatot tették hivatalossá, amelyet beszédben senki sem használ! És a helyesírási szótárban a „strasbourgi” párjaként a „luxembourgi” alak szerepel.
Tiszta szerencse, hogy az EU harmadik központjával, az Európai Bizottságnak és az Európai Unió Tanácsának otthont adó „Bruxelleslel” kapcsolatban nem vetődik fel ez a probléma.
Szó szerint
Az infó vagy az info a helyes írásmód? A -stul/-stül vagy a -stól/-stől használandó? Hogyan mondjuk a csuklik igét felszólító módban? Dőlhet-e jobbra az eredetileg balra dőlő ékezet? A bratyiszlavázásról, a mozgószabályról, a kisbetűs brexitről és hévről, továbbá sok egyéb helyesírási-nyelvhelyességi témáról olvashat rovatunkban. Megírtuk véleményünket az új helyesírási szabályzatról, Water Willyről, bemutattuk, miért van szükség a hasznos „nyelvtannácikra”, és elkészítettük az első átírási térképet. Ajánljuk korábbi írásainkat.
