Phillip Andre Rourke, Jr, vagyis Mickey Rourke édesapja amatőr testépítő volt, aki elhagyta a családot, amikor Mickey még csak hatéves volt. A válás után édesanyja, Ann feleségül ment Eugen Addis rendőrtiszthez, akinek öt gyermeke volt, és a házasságkötést követően az egész család Floridába költözött. Nagy sportrajongó apjának a kisfiú egyedül becenevét, a Mickey-t köszönhette a baseball-legenda, Mickey Mantle után.
Rourke a korai éveiben inkább a sportok, mintsem a színjátszás iránt mutatott érdeklődést. Veszélyes környéken nevelkedett, ezért önvédelmi edzésekre járt a Miami Boys Clubba. Itt tanult meg bokszolni és innen indult el amatőr ökölvívói karrierje. 12 évesen megnyerte első bokszmeccsét, pehelysúlyban, a maga 53,5 kilójával. Az első meccsein André Rourke néven indult. Remek mérlege volt amatőrként, 27 győzelemmel szemben mindössze három vereséggel, és a győzelmek közül 17-et kiütéssel szerzett meg – zsinórban 12 kiütést még az első menetben produkált. Eközben azonban két komoly agyrázkódást is elszenvedett, és az orvosok azt tanácsolták neki, hogy „tartson egy kis szünetet” – olvasható a Port.hu írásában.
A hetvenes évek második felében, a nővérétől kölcsönkért 400 dollárból utazott New Yorkba, hogy a színészettel próbálkozzon. A legendás Actors’ Studióban képezte magát, majd néhány tévés produkció után megkapta élete legelső filmszerepét: Steven Spielberg 1979-es kevésbé sikerült vígjátékában, a Meztelenek és bolondokban alakított egy Reese nevű közkatonát.
Az első főszerepet a New York kínai negyedében játszódó, Michael Cimino rendezte A sárkány éve (1985) hozta meg, amit eredetileg Clint Eastwoodnak szántak, de ő visszalépett, így került a képbe részben bokszoló háttere miatt Rourke, akinek öregíteni kellett a külsején.
Bár A sárkány éve nem lett akkora siker, mint várták, Rourke számára meghozta az áttörést, és a következő néhány évben ismert sztárszínésszé avanzsált. Egymást követte a kirobbanó sikert aratott 9 és 1/2 hét (1986), az Angyalszív (1987), a Törzsvendég (1987) és az Assisi Szent Ferenc (1989).
Egy kritikus kissé bizarr összegzése szerint, ha Rourke ekkor meghalt volna, többen emlékeznének rá, mint James Deanre – idézi fel a Port.hu.
A sikernek azonban ára volt, a színész minden rossz kritikát a szívére vett, a feszültségeket pedig alkohollal és droggal „kezelte”. Amikor két filmje, A félelem órái (1990) és a Vad orchideák (1990) után is Arany Málnára jelölték, lassan betelt nála a pohár.
Elképesztő mennyiségű jó szerepet utasított vissza, például neki ajánlották fel elsőként Axel Foley szerepét a Beverly Hills-i zsaruban (1984), illetve a Hegylakó (1986) címszerepét, az Aki legyőzte Al Caponét (1987) főszerepét, vagy Tom Cruise karakterét az Esőemberben (1988), de eredetileg ő lett volna Jack Crawford A bárányok hallgatnak-ban (1991) is. Első körben rá osztotta Butch szerepét Tarantino a Ponyvaregényben (1994), de ő visszalépett, hogy eljátszhassa a Fuss tovább, Wells! (1994) főszerepét (melynek ő jegyezte a forgatókönyvét). Tarantino ezután újra próbálkozott, rá írta Kaszkadőr Mike karakterét a Grindhouse – Halálbiztosban (2007), de Rourke akkor is nemet mondott.
1991-ben döntött úgy, hogy visszatér az ökölvíváshoz, mert úgy érezte, hogy a filmezés tönkreteszi, és színészként nem becsülte meg eléggé magát. Akkor már nem amatőrként lépett a ringbe, hanem profiként. A terve az volt, hogy tíz mérkőzés után a világbajnoki címért küzd a saját súlykategóriában, ez azonban nem jött össze – nem a teljesítménye, hanem elsősorban a sérülései miatt. Veretlenül, de számos maradandó nyomot hagyó sérüléssel vonult vissza 1995-ben.
Eltört többek között az orra, a lábujja és a bordája, felhasadt a nyelve és összenyomódott az arccsontja – utóbbit jó pár sebészi beavatkozással kellett rendbe hozni, és ezek nem sikerültek valami jól.
Bár remekül bokszolt, a rossz plasztikai beavatkozásoktól deformált arccal kellett visszatérnie Hollywoodba.
Rourke mindezek után zokszó nélkül vállalt szerepeket rosszabbnál rosszabb filmekben, miközben egyre rosszabb pszichés állapotban volt. 1998-ban öccse beszélte le az utolsó pillanatban az öngyilkosságról, majd Sylvester Stallone nyúlt a hóna alá, amikor fontos szerepet adott neki a Get Carter (2000) című filmjében, amiért azóta is elképesztően hálás – meséli a Port.hu.
Végül ismét rámosolygott a szerencse: a Sin City – A bűn városában (2005) pont viharvert külseje hozta meg számára Marv szerepét – amit újra eljátszott a második részben is –, ahogy A pankrátor (2008) címszerepénél is döntő fontosságú volt minden tapasztalat, amit Rourke élete során szerzett. A szerepért Oscarra jelölték, de „csak” Golden Globe-ot kapott. A The Expendables – A feláldozhatókban (2010) újra Stallonéval dolgozhatott, a Vasember 2-ben (2010) pedig emlékezetes gonosz volt Ivan Vankóként. A szerep kedvéért még Oroszországba is elutazott, ahol börtönökbe látogatott el, hogy lássa, arrafelé milyenek az igazi kemény fiúk.
Rourke nagy állatbarát, évtizedeken keresztül fotózták őt különféle kiskutyákkal, akiket előszeretettel magával vitt a filmforgatásokra és a vörös szőnyeges gálákra ugyanúgy, mint a sarki kocsmába. Sőt, kutyáit ma már külföldi forgatásaira is elviszi, egyszer pedig azért hagyott ott egy filmet, mert nem engedték be a szettre a kutyákat. Igaz, nem csak állatszeretetről van szó, a nagydarab Rourke apró kutyái – chihuahuák és chihuahua keverékek – érzelmi támaszok, gyakran húzták már ki a depresszióból. Amikor köszönőbeszédet mondott A pankrátorért kapott Golden Globe-ért, elsősorban a kutyáinak hálálkodott:
Szeretnék köszönetet mondani minden kutyámnak, azoknak, akik itt vannak, és azoknak is, akik már nincsenek, mert néha, amikor az ember egyedül van, csak a kutyái vannak neki, és ők a világot jelentik számomra.
A teljes, eredeti cikk ITT érhető el.
Borítókép: Mickey Rourke az Informátorok című filmben (Fotó: Flickr)
