Legnagyobb nemzeti ünnepünk, büszkeségünk, kapaszkodónk, amiből soha nem engedünk. Van-e magyar ember, aki ne ismerné a lázas Pest-Buda forradalmi napját, 1848. március 15-ét? Nemzeti dal, Tizenkét pont, Pilvax, Landerer–Heckenast Nyomda, Nemzeti Múzeum, Petőfi, Jókai, Vasvári, Táncsics – relikviák, helyszínek, hősök. Emlékezet.
Azt a március tizenötödikét nem lehetett utólag elhallgatni, elfelejtetni, mert csak olaj lett volna a tűzre. A karhatalmi fellépésekből mártírok születnek, erre már Ferenc József rájött; kemény kézzel kezdte, aztán csak morogta, tűrte, később legyintett rá. A bécsi udvar nem talált ellenszert, nem is találhatott. A magyarság mindenkor nehezen tűrte a béklyót. A kommunizmusnak is komoly fejtörést okozott ez a nap. Bár piros betűjét 1951-től feketére cserélték, emlékezetét megtiltani ők sem merték – megpróbálták hát aljasul magukhoz igazítani. A gonoszságban fogant Rákosi a vörös mozgalom előfutárainak nevezte a negyvennyolcas ifjakat, fals csinnadrattával ünnepeltette őket. Utódja, Kádár rettegett az emléknaptól. Nem is tévedett nagyot, mikor úgy okoskodott: aki 1848-ról beszél, 1956-ra gondol. Ordított is a párhuzam. Félt a hatalom – miközben nyögvenyelősen engedélyezte az ünnepet, vacogott tőle. Aztán, ahogy roskadozott a bolsevik világrend, úgy fonnyadt a gumibot is. (Karnyújtásnyira a rendszerváltástól, 1989-ben a rendőrök már kokárdás egyenruhában irányították a Kálvin tér ünnepi forgalmát.)
Holnap ünnep. Ha kinevetnek is, március tizenötödikébe az ember képes beleszerelmesedni. Szabadság, szerelem! Mit nem adnék, ha a Nemzeti Múzeum öreg lépcsősora beszélni tudna…
