Mutatják a televízióban, amint biztonságiak vizsgálják át a római Szent Péter térre belépők táskáját, ruházatát. Nemcsak Jézusnak, de már a húsvéti feltámadás ünneplőinek is – hogy ünnepelhessenek – végig kell járniuk a maguk kálváriáját. A megbocsátást hirdető Jézus emlékezete mára biztonsági kockázattá lett.
A mai világban is nehéz a kereszt.
Kikerülve az újkori kálváriát, én a zempléni Tarcalon emlékeztem nagypénteken a Megváltóra. Ötventonnás, gránitból faragott, nyolc és fél méter magas Jézus-szobor tekint az emberre a Tisza-parti település öreg temetője fölötti dombról: az Áldó Krisztus. Fölséges látvány a csodatavaszban. Petró Attila alkotását épp négy esztendeje szentelte föl Ternyák Csaba egri érsek: „Legyen úgy, hogy az erre utazók a szoborra föltekintve megtapasztalják Jézus Krisztus áldását.” (Úgy is lett, hiszen itt, Tarcalon át vezet a közép-európai Mária-út. Rövid idő alatt zarándokhellyé nemesült a szobor.) Felsétálni a hatalmas Jézushoz a hosszú, kanyargós lépcsősoron tüdőnek, szívnek föltétlen javallott. Főképp a szívnek… Itt, a Tisza ölelésében, miatyánknyira Tokajtól, kell-e patinásabb hely Jézus mellől fölnézni a végtelen égre?
Még rágondolni is fájó, hogy eközben távol Tarcaltól, a terrortól rettegő világ félve, rendőri védelem mellett ünnepli húsvétot. Azt az ünnepet, amelynek üzenete éppen az idevágó evangélium: a föltámadás. Méltatlan állapot, de nem hagyhat el a hitünk. Talán még nem hitetlenült el teljesen a világ. Szent II. János Pál pápa szavai erősítsenek minket: „Ne féljetek!” Ha az Úr velünk, ki ellenünk?
