A pünkösdi ünnepnapok alatt ki sem tettem a lábam a kertkapun. Más ilyenkor szárnyal, országot jár, kiröppen a világba, társaságot keres, nyüzsög. Én kiültem az öreg almafa alá a két kutyával, kezemben vaskos, békebeli históriás könyvvel. (Egyik szívszorító mondatát idemásolom: „Azon időben, mikor a lelkeket vették és jó drágán fizették, mikor egy alázatos görnyedés megalapított jövendő volt, én messze kerültem a vásárt, és senki előtt még csak fejemet sem billentettem meg, hanem álltam egyenes fővel, s fáztam és éheztem” – Petőfi Sándor, 1848.)
Régi mentsváram ez a hely az almafa alatt. Ide nem gyűrűzik be a külvilág undok figuráival, politikájával, kampányaival. Míg itt vagyok, nem szorít tennivaló, nem kell órát néznem, internetet bújnom, híreket hallgatnom. Messzire zavarom az ördögöt.
Bizony mondom néktek, néha nagy szükségünk van a magányra, hogy megértsük ezt a megbolydult, nehezen követhető világot – vagy legalábbis megpróbáljuk. Nem én fedeztem fel az elvonuló, meditáló ember nagyszerűségét. „A zajban élőnek önszívét és lelkét mélyen vizsgálni ideje nem marad” – írja unokaöccsének Kölcsey Ferenc, bár hozzáteszi: „Mindig magányban ülő csak magát hallja, és sem ellenmondást tűrni nem tanul, sem a tárgy mások által így vagy amúgy nézett oldalait nem ismeri.” Meg kell találni az arányt. (Goethe szerint „csendes magányban fejlik a talentom”, ám csak világi zaj közt lesz állandó a karakter…)
Nyugalmas, virágillatú volt ez a pünkösdi két nap. A főutca felől idehallatszott a harangszó. Szelíd falusi vasárnapokon éreztem hasonlót. Néhány pillanatra megállt az idő.
