Diákcsíny

Mégiscsak micsoda dolog, hogy a megfigyelésre behozott fertőzött beteg, ahelyett, hogy hálát rebegne az életéért küzdő orvosoknak, a kórház ülőgarnitúráival hajigálja meg a személyzetet.

Gondolom, nem könnyű a budapesti Szent László Kórházban szolgálatot teljesítő rendőröknek. Miközben napi huszonnégy órában őrzik a karanténba helyezett, székeket dobáló iráni diákokat, arra is ügyel­niük kell, nehogy kipofozza a gyógyintézményből a zabolátlan vendégtanulókat valamely hevesebb vérmérsékletű hazánkfia. Olvasom a kommentekben, hogy a hazai közönség milyen rosszul élte meg a szokatlan „diák­csínyt”. Hát hogyne! Mégiscsak micsoda dolog, hogy a megfigyelésre behozott fertőzött beteg, ahelyett, hogy hálát rebegne az életéért küzdő orvosoknak, a kórház ülőgarnitúráival hajigálja meg a személyzetet – miközben az a hippokratészi eskü szerint teszi a dolgát a dobóatléták mielőbbi felépüléséért. Még a legszelídebb Facebook-hozzászóló is az elvadult páciensek azonnali hatósági kitoloncolását javasolja. Nagy kérdés: ha az értelmiséghez tartozó, diplomaszerzés előtt álló vendég fiatalok fellépése ilyen szenvedélyes, mire számíthatnánk a határkerítéseknél hömpölygő, kevéssé pallérozott H. Ahmedektől? (Igaz, nem kell messzire mennünk, a hazai mentőknek is van tapasztalatuk az ingerültebb betegek ellátásában. Fejlődő kistérségekben az aggódó hozzátartozók is el-elverik néha a rohamkocsiból kiszálló mentőszemélyzetet.)

Elképzelem, ha a marcona rendőrség helyett ezentúl a különféle, magukat civilnek mondott szervezetek biztosítanák az egészségügyi karanténba kerülő, idegen országokból érkezett páciensek felügyeletét, gyámolítását. (Ha már úgyis annyit szavalnak róluk.) Igazi terepélmény lenne számukra, ha őket taglóznák le az alacsonyan szálló kórházi székek.