A korábban stadionstopozó, nolimpiázó ellenzék viselkedésében újabban markáns változást figyelhetünk meg. Arculatváltásnak is nevezhetném, ám az túlságosan szolid – jobb szó ide a pofaváltás kifejezés. Pofa kell ahhoz, méghozzá vastag bőrrel, ahogy a nemrég még élsportszapuló politikusok most, a magyar sportsikerek farvizén hirtelenjében lelkes nemzeti drukkerekké lettek. Ott domborítanak a sporteseményeken, bajnokokat, olimpikonokat méltatnak. Híveik sem tudnak eligazodni rajtuk. „Stratégiaváltásra kényszerültek – magyarázta lapunknak minap Deák Dániel, a XXI. Század Intézet vezető elemzője. – Arra hajlanak, amerre épp a szél fúj.”
Valamennyi közül az olimpiai rendezésünket megtorpedózó Momentum a legvisszataszítóbb. „A fáradtság ködén át is éreztük, valami nagy siker részesei vagyunk. Megcsináltuk!” – emlékezett vissza lelkendezve egyik korábbi bejegyzésében Donáth Anna arra a „csodálatos napra”, amikor pártja ráébredt: népszavazási kezdeményezésével sikerült ellehetetlenítenie a budapesti olimpiát. Sikerült Párizs kezére játszaniuk a nyári játékok rendezési jogát. (A júdáspénz is onnan érkezett.) Kerpel-Fronius Gábor, a népes főpolgármesterhelyettes-brigád momentumos tagja így buzdította híveit: „Emlékezzünk erre a napra, és merítsünk belőle erőt!”
Én meg úgy gondolom, az aljasság minősített fokozata, amikor egy magát magyarnak mondó párt abban leli örömét, hogy saját nemzetét fosztja meg az olimpiarendezéstől. Attól a fölemelő érzéstől, amelyben nekünk, korosabb embereknek már aligha lesz részünk. Ennél már csak az az aljasabb, ahogyan ugyanezek most a nemzet lelkes szurkolóit alakítják. Forog a gyomrom.
Borítóképen Szabó Tímea, a Párbeszéd Magyarországért (PM) társelnöke, országgyűlési képviselő és Gergely László, a PM aktivistája átadja a párt aktivistái által a 2024-es budapesti olimpiarendezésről szóló népszavazás kiírásához gyűjtött mintegy tízezer aláírást Cseh Katalinnak és Benke Viktornak, a Momentum Mozgalom aktivistáinak a Nyugati téri aluljáróban 2017. február 16-án. Fotó: MTI/Kovács Attila
