Harminc éve, 1991. augusztus 19-én, egy nappal azelőtt, hogy a szovjet tagköztársaságok aláírták volna az eresztékeiben recsegő birodalom egyben tartását szolgáló megállapodásukat, a hadsereg néhány agg tábornoka puccsot kísérelt meg Mihail Gorbacsov ellen. A begyepesedett főkatonák – a Rendkívüli Állapot Állami Bizottsága – krími nyaralójában őrizetbe vették a Szovjetunió első (és utolsó) elnökét, majd megpróbálták rábeszélni, hogy „a nemzeti katasztrófa elkerülése érdekében” mondjon le. Gorbacsov persze határozottan beintett nekik, mire a megszeppent veteránok jobb híján egy közleményt adtak ki: „Mihail Gorbacsov elvtárs orvosi kezelés alatt áll, egészségi állapota miatt nem képes ellátni kötelezettségeit, teendőit az alelnök, Gennagyij Janajev veszi át”.
Három napig tartott a bohózat, a végén a megijedt ötletgazdák megpróbáltak kereket oldani, de az sem sikerült nekik, kaptárba került valamennyi. Az utolsó szovjet kabaré zárójeleneteire végül decemberben került sor: Gorbacsov karácsony első napján lemondott, másnap feloszlott a duma, Szilveszter napján pedig a Szovjetunió. Volt, nincs.
Ott meg akarták állítani az idő kerekét, mi fel akartuk gyorsítani. Fel is gyorsítottuk. Két évvel korábban, ugyanezen a napon – augusztus 19-én – a Sopronpuszta közelében megtartott Páneurópai Pikniken nálunk „nyaraló” keletnémet turisták („turisták?” – a vadkeleti blokk legnyomorultabbjai) százai zúdulhattak át Ausztriába, a szabadság felé. Sokan innen számolják a közelgő határnyitást, a berlini fal leomlását, a német egyesítést. Akkor még nem voltunk „nácik”, vállunkat veregette a Nyugat.
(Borítókép forrása: MTI/EPA/Szergej Ilnyickij)
