Izzó augusztus végét élt át 1991-ben az agonizáló Szovjetunió. Augusztus 19-én (egy nappal azelőtt, hogy a tagköztársaságok aláírták volna a birodalom egyben tartását szolgáló megállapodásukat) a hadsereg néhány agg tábornoka puccsot hajtott végre. „A nemzeti katasztrófa elkerülése érdekében” őrizetbe vették a Szovjetunió első (és utolsó) elnökét. A szottyant veteránok közleményt adtak ki: „Mihail Gorbacsov elvtárs orvosi kezelés alatt áll, egészségi állapota miatt nem képes ellátni kötelezettségeit, teendőit az alelnök, Gennagyij Janajev veszi át”. Három napig tartott a hamvába holt bohózat, végül a megszeppent ötletgazdák megpróbáltak lelépni, de az sem sikerült nekik.
A kommunista terrorállam fináléjára végül decemberben került sor: Gorbacsov karácsony első napján lemondott, másnap feloszlott a duma, Szilveszter napján pedig a Szovjetunió.
Míg Janejevék meg akarták állítani az idő kerekét, mi idehaza – két évvel korábban, 1989-ben, ugyanezen a napon – fel akartuk gyorsítani. Bár a sopronpusztai páneurópai piknik szervezői nem gondolták, hogy egy világtörténelmi eseményhez adják a nevüket… Még el sem kezdődött a rövidre tervezett határnyitás, amikor a tömeg zömét alkotó, hetek-hónapok óta nálunk „nyaraló” elszánt keletnémetek százai valósággal átzúdultak Ausztria, a szabadság felé… (Az életvágta fölemelő pillanata volt, amikor egy menekülő anya öléből kieső kisgyermeket a magyar határőr adta vissza a zokogó édesanya kezébe. Az operatőr is könnyezett.)
Sokan innen számolják a berlini fal leomlását, a német újraegyesítést, az új Európát… Mi, piknikszervezők akkor még nem voltunk „nácik”, a vállunkat veregette a Nyugat.
Borítókép: NDK-s állampolgárok Sopronhoz közel az osztrák határ felé tartva 1989-ben a Páneurópai piknik alkalmával (Fotó: Getty Images)
