1919 januárját írtuk. Bár a trianoni diktátumnak még előtte voltunk, érdekelte is ez az összetákolt leendő Csehszlovákia vezetőit… Edvard Benes külügyminiszter mohósága nem ismert határokat. Szó szerint. Azon mesterkedett, hogy minél délebbre húzzák meg államának későbbi határait. Politikai hitvallásából szinte csöpögött a cinizmus:
Nem igazságokra törekszem, én politikát csinálok, ezért olykor tudatosan követek el jogtalanságokat, az állam érdekében és személyes érdekemben.
(A zabláját veszített ember még korridort is tervezett le az Adriáig.)
A Felvidékre betörő csehszlovák horda akadálytalanul foglalhatta el Trencsént, Losoncot, és nyomult tovább. A mindenre alkalmatlan Károlyi Mihály kormányzó megtiltotta az ellenállást, a tiltakozó jegyzékekben bízott.
Balassagyarmatra január 15-én vonultak be a kalandorok. Elfoglalták a középületeket, nekiláttak az adminisztráció megszervezésének. Aki nem volt hajlandó fölvenni a munkát, azt a középkorban használt botbüntetésre ítélték.
Ez már sok volt a gyarmatiaknak, vasutasok, postások, tanárok, diákok, frontról hazatért katonák egy emberként szálltak szembe a betolakodókkal. Január 29-ének estéjére a város valamennyi középületén újra magyar zászló lengett.
Mikszáth Palócországának fővárosa, Szabó Lőrinc Tündérvárosa – a legbátrabb város – megmaradt magyarnak.
Mi lett a hős város jutalma? A kommunizmus 1950-ben elvette a „túlságosan magyar” Gyarmattól a megyeszékhely címet, és Salgótarjánnak adta. Annak a településnek, amely aztán méltán érdemelte ki a „kis Moszkva” elnevezést (főterén ma is büszkén áll az 1919-es tanácskommün emlékműve). Az igazság még adósa a palóc embernek.
Borítókép: Balassagyarmat hóban (Fotó: Farkas Dániel)
