Két magyar öttusázó áll a budapesti Európa-bajnokság dobogójának tetején: Erdős Rita és Koleszár Mihály. A legutolsó öttusaverseny eredményhirdetése ez – Magyarországon ilyen már soha többé nem lesz. Győzelem és zárszó. Nekünk dráma. Gombóccal a torkunkban hallgatjuk a Himnuszt. Maga a sportág, a „lovas” öttusa pár nap múlva, a párizsi olimpián búcsúzik: 1912–2024 – élt 112 évet. Pierre de Coubertin báró, az újkori olimpia életre hívója álmodta meg a pentatlont: „Kell legyen egy sportág, amely a férfias­ság mintaképe.” Ebből született az öttusa: lovaglás, vívás, lövészet, úszás és futás. Nekünk, magyaroknak különösen a szívünkhöz nőtt ez a csodálatos sport. Az olim­piák örökrangsorát máig mi vezetjük kilenc arannyal, nyolc ezüsttel és hat bronzzal. Az egyéni versenyben öt bajnokunkért szólt a Himnusz, felállva sorolom őket: Németh Ferenc, Török Ferenc, Balczó András, Martinek János, Vörös Zsuzsanna.
Párizs után ez már történelem lesz.
A tehetetlen ember keserűségével olvasom újra és újra a „magyarázatot”: „A lovaglás akadályt jelent az öttusa továbbfejlődésében.” No igen. Itt is meg kell felelni az üzleti elvárásoknak, hogy eladható reklámhordozó legyen a sportág – ebben a nyomorult ügyeskedésben buktatták fel a szerencsétlen öttusalovat, s vele együtt egy boldog emlékezetű, klasszikus sportágat. Ugyan mit jelentett a hűvös döntéshozóknak az évszázados hagyomány, az olimpiai eszme, a versenyzők könnye, Coubertin…? Semmit. A brutális jelenkornak útjában volt a meleg tekintetű, kócos sörényű öttusaló, száműzték hát. Erdőből a madárdalt.