Az az augusztus 21-én kezdődő csehszlovák nyárutó igazából már tavasszal elkezdődött, a nevében is benne volt: prágai tavasz. 1968-at írtunk. Alexander Dubcek pártfőtitkárnak már régóta szoros volt a gimnasztyorka: reformok sorát vezette be az országban, megszüntette a cenzúrát, párton kívüli erőket vont be a közéletbe, piacgazdasággal kacérkodott, szabad választásokat ígért… Persze a Kreml gyorsan kapcsolt: nocsak, mint a magyarok 1956-ban! Jöjjön hát az „internacionalista segítség”! A pórázon tartott Kelet-Európa pedig engedelmesen vakkantott.
Augusztus 21-én megindult az ármádia.
Ha lett volna idehaza sajtószabadság, másnap így szól az első oldalas újságcím: „Lerohantuk Csehszlovákiát”. De mert szájzár volt a sajtón, csak a szűkszavú, semmitmondó MTI-közleményeket olvashattuk meg az ijesztő „privát” híreket hallgattuk: magyar katonák is átkeltek a Dunán, az Ipolyon. Ötvenhat után nem ezt várta tőlünk a nagyvilág. Tőlünk legkevésbé. Csak hát idehaza még Kádár János ült a keverőpultnál, Moszkva ágyasa, a 301-es parcella tervezőmérnöke. Így aztán magyar tankok is mentek Csehszlovákiába. (Ráadásul „véletlenül” éppen a magyarlakta Felvidékre…)
A művelt Nyugat? Hozta magát, mint a magyar tragédia idején, anno. A szája járt, ám katonai kockázatot most sem vállalt.
Meg persze az ENSZ-ben is tárgyalták a „csehszlovákkérdést” – ugyanúgy, ahogyan a miénket is annak idején –, és tüntetések is voltak a nyugati nagyvárosokban. Ennyi. A két nagy, az USA és a szovjet – mint kiknek csupán térkép e táj – némi morgás után napirendre tért. Nincs itt semmi látnivaló.
