1968. augusztus huszonegyedikére emlékezünk ma. Arra a napra, amikor a Varsói Szerződés egyesített csapatai, köztük egy tízezer fős magyar hadosztály bevonult az akkori Csehszlovákiába, úgymond „baráti segítséget nyújtani”. Leonyid Brezsnyev elvtárs adta ki az ukázt, a pórázon tartott Kelet-Európa pedig engedelmesen vakkantott neki. Szívélyes látogatásnak nem nevezném a találkozót, fegyverekkel, páncélozott járművekkel nem szoktak vizitelni.
A hazai közvéleményt semmiről sem tájékoztatták, a másnapi Népszabadságból is csak annyit lehetett megtudni, hogy „Magyarország a VSZ-tagországokkal vállvetve internacionalista segítséget nyújt a baráti Csehszlovákiának”. Moszkva döntött: csatlósaival fölkeresi Alexander Dubček országát, ahol akkoriban kezdtek más szelek fújdogálni.
Halkan, lopakodva érkeztek a hírek – mert azért jöttek hírek a bevonulás előtti prágai tavaszról, a csendben is növekvő, majd egyre duzzadó elégedetlenségről, amely kísértetiesen hasonlított a mi ötvenhatunkhoz.
Nem ezt várta a világ. Tőlünk legkevésbé. Kádár kicsit ellenkezett, de aztán összecsapta a bokáját, s tette, amit a lakájnak tennie kell. A magyar tankok is elindultak – ráadásul „véletlenül” éppen magyarlakta területekre. Sosem hittem volna, hogy egyszer még magyar földön, a drága Felvidéken leköpik a magyar bakát…
Borítókép: Archivnet/Magyar Országos Levéltár
