Szívhez szóló üzenetet küldött szeptember elején Lékai Máté, aki bejelentette: nem lép többet pályára a magyar férfi-kézilabdaválogatottban. Akkor nem indokolta meg a döntését, mostanra azonban talán a kiváló irányítóban is leülepedtek a gondolatok. A Magyar Kézilabda Szövetség keddi sajtónyilvános eseményén ő volt az egyik vendég. Elsőként azt vetettük fel neki, hogy a többség a 2012-es olimpián szerzett góljával azonosítja, amellyel megmenekült a nemzeti csapat, s végül kétszeri hosszabbítás után legyőzte Izlandot a negyeddöntőben. Kérdés, neki mihez köthető a legfontosabb élménye a válogatottból.

– Ki vagy mi? A magyar címer! Sokan nyilván az Izland elleni meccsre emlékeznek, mert ez egy ikonikus pillanata volt a magyar férfi-kézilabdának. Én személy szerint nem tudnék egyetlen ilyen pillanatot kiemelni. Szerencsére 16 éven keresztül voltam válogatott, sok nagy mérkőzésen játszottam, kijutott sikerből és vereségből is. Nem tudok világ- és Európa-bajnoki döntőkről beszámolni sajnos, de számos nagy kalandot megéltünk együtt.
Arra vagyok nagyon büszke, hogy ilyen hosszú időn keresztül viselhettem a címeres mezt. Szívem csücske ez a történet. Eszembe nem jutott volna, amikor elkezdtem kézilabdázni, hogy valaha majdnem kétszázszoros válogatott lehetek. Ez a karrieremhez és emberileg is sokat adott az életemhez
– válaszolta lapunk kérdésére Lékai Máté, aki arról is részletesen beszámolt, hogyan jutott el a végső elhatározásra.
– Nyár közepén, amikor elkezdődött az alapozás a Ferencvárosban, éreztem, amit mindenki érez, ha lassan 38 éves lesz: nem biztos, hogy a kettőt együtt, a klubcsapatot és a válogatottat is bírni fogja fizikálisan és mentálisan. Ha egy olimpiai éve van, mint 2024-ben, az olyan, mintha két szezont játszanál le egyben. Plusz utána még volt idén januárban egy világverseny, ezek ennyi idősen nagyon sokat kivesznek az emberből.
Tavasz végén már éreztem, hogy nincs már meg az a labdaéhségem, és hogy hú, de jó, még edzhetek és meccseim vannak. A nyári munkát még megcsináltam, pedig nem a legjobb része a kézilabdának, s szeptember elejére be kellett látnom, hogy vége van.
A szívem nyilván még mindig itt lenne a válogatottban, s ha hívnak, mindig jönnék és jöttem, de sajnos nem leszek már fiatalabb, kevesebb mérkőzés sem lesz, világversenyeken kétnaponta kell játszani, majd a klubcsapatban is teljesíteni kell. Nem biztos, hogy végig bírnám csinálni. Bízom benne, a testem örülni fog, hogy lesz egy kis ideje pihenni, újratöltődni.