Régi kedves olvasóm kérdezi: miért vadult el már a jobboldali sajtó nyelvezete is, hová tűnt az a régi elegancia, ami eddig megkülönböztetett minket az ellenzéktől? Jogos a kérdés, már nem kenyeret dobunk vissza a kőhajigálókra – mondván, annak nem volt semmiféle foganatja. Nem tudom, hová vezet ez az agresszív „párbeszéd”. Jó irányba aligha. Ahogyan a politika, mi, újságírók is elvadultunk. 

Bonyolítja az egészet, hogy az olvasókat sem érdeklik annyira a politikusok és az ő botrányaik, mint ahogyan azt mi, újságírók gondoljuk: elegük van belőlük és zavaros dolgaikból. Emberre szabott szelíd cikkeket szeretnének olvasni, mint régen.

Hogy a többi kolléga miként van vele, nem tudom, de magam szívesebben írok a jámbor mindennapok szelíd folyásáról, mint az utálatos politikáról, a bősz nagyvilág acsarkodásairól. Egy megindító kutyatörténet százszorta jobban inspirál, mint egy leleplezett politikus ügye. Lakossági fórumokon, személyes találkozások alkalmával rendre tapasztalom: nem a napi jegyzeteim karcos részleteiről kérdeznek, annál inkább a sorok közül olykor kikandikáló kendermagos kakasomról, jámbor Marci kutyámról, a kerítésszomszéd Marika néni hogylétéről.

Furcsa szerzet a XXI. század magyarja. Néha azon veszi észre magát, hogy igazából békességre szomjazik. Azt hiszem, igazából mi, felhangosított, egymásnak ugrasztott hírlapírók is így vagyunk ezzel.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels.com)