Ha 1956-ról esik szó, nekem elsőre a Corvin köz parancsnoka, Pongrátz Gergely jut az eszembe. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy egy hosszú estén át beszélgethettem vele. Vagyis hát hallgattam, csüggtem a szavain. A „legelső pesti srác” erős kézfogására tisztán emlékszem, ahogyan arra is, hogy megjegyezte, bátor vagyok, amiért meg mertem szólítani (1990 elejét írtuk), hiszen engem mint újságírót biztosan figyelnek. (Visszatekintve azokra az időkre, igaza is lehetett.) Bajusz (így hívták egykori bajtársai) harmincöt évvel ezelőtti szenvedélyes történelemórája élénken él bennem.
– Azon döbbenek meg – tárta szét a kezét –, hogy itt minden Nagy Imréék körül forog, minden róluk szól, mintha ők csinálták volna a forradalmat. Ez egyszerűen nem igaz!
Engem nem lúgozott ki a Kádár-világ, tudom, mit beszélek. Bukott, ravasz kommunisták öltöznek most át reformerekké. Azok, akik „már akkor is megmondták”. Föl kellene ébredni végre! A forradalmat az egyszerű emberek kezdték, a szabadságharcot pedig a fiatalság vívta, a pesti srácok és a bátor vidék. Aztán – a szeme bepárásodott –, amikor jött az orosz invázió, s a Szabad Európa éjjel-nappal azzal hitegetett, hogy tartsunk ki, jönnek az ENSZ-csapatok, végképp magunkra maradtunk.
1991 nyarán, amikor végleg kivonultak a megszállók, a kiürült mátyásföldi laktanya néhány épületébe egykori ötvenhatosok költöztek. Itt, a visszafoglalt orosz kaszárnyában találkoztam vele utoljára, valamikor 2000 táján. – Ha majd elmegyünk, ne oltsátok le utánunk a villanyt – mondta tréfás szomorúsággal a legelső pesti srác.
Húsz éve, 2005. május 18-án a kiskunmajsai 1956-os Múzeum udvarán vitte el a szíve.
