Példaképük, az orvlövész

Az orvlövész attrakciója a Rákosi-, majd a Kádár-korban a hősies helytállás szimbóluma lett. Emlékét évtizedeken át párás szemmel emlegette a bolsevik utókor.

Ki ne ismerné Ságvári Endre izgalmas történetét? Hősünk 1944. július 27-én – ma hetvenöt éve – épp egy latortársával kávézgatott a budai cukrászdában (ma Remíz kávéház), amikor hatósági emberek léptek az asztalához, hogy igazoltassák. A munkásmozgalom leendő hőse lerakta a mokkáscsészét, majd elővette a pisztolyát, és nemes egyszerűséggel rálőtt a detektívekre. Egyikük a helyszínen meghalt, bajtársa azonban visszalőtt és leterítette a fegyelmezetlen vendéget. Harmadik társukat, Kristóf László csendőrnyomozót tizenöt évvel később, 1959-ben akasztotta fel a kádári rendcsinálás, úgymond „a forradalom alatti tevékenységéért”. (Élelmiszert szállított az éhező fővárosiaknak, fegyver nem volt a kezében.) Régi vágyát elégítette ki a szocialista humanizmus. Az áldozat holttestét a mozgalom szokása szerint egy jelöletlen gödörbe dobták, és hogy teljes legyen a revans: az utca, ahol Kristóf lakott, utóbb Ságvári nevét kapta.

Az orvlövész attrakciója a Rákosi-, majd a Kádár-korban a hősies helytállás szimbóluma lett. Emlékét évtizedeken át párás szemmel emlegette a bolsevik utókor, köztereket, intézményeket neveztek el a dacos emberről. A cukrászda falára emléktábla került, a proletárirodalom misztikus magasságokba emelte, film készült róla, sőt az úttörővasút egyik állomása a sztárpartizán nevét kapta. Szükség volt a Ságvári-példaképekre, ugyanis Bandi „jó arc” volt. Bár szódásüvegaljra hajazó szemüvegével engem ma is a rövidlátó kommunizmusra emlékeztet.

Gondolom, a Magyar Antifasiszták és Ellenállók Szövetsége, mint mindig, ma is elhelyezi a Remíz kávéháznál a hála és emlékezetkiesés virágait.