Veletek vagyok mindennap a világ végezetéig

Ma sokan félnek, hogy ezúttal valóban civilizációs összeomlás következhet, a keresztény kultúra valóságos felszámolódása fenyeget. S ezek a félelmek, szorongások nem alap nélküliek.

Fotó: ARIS MESSINIS Forrás: AFP

Ma sokan félnek, hogy ezúttal valóban civilizációs összeomlás következhet, a keresztény kultúra valóságos felszámolódása fenyeget. S ezek a félelmek, szorongások nem alap nélküliek. Elég a bezárt templomokat, az iskolákból száműzött kereszteket látni, elég beszélgetni egy gyerekkel, aki azt mondja, hogy húsvétkor a húst ünnepeljük vagy az ünnepek vallási vonatkozástól való megfosztási szándékával, a világban a leginkább üldözött vallási közösséggé váló keresztényekkel szembeni atrocitásokkal szembesülni, hogy megszólaljon fejekben a vészcsengő, és akkor a teremtett világnak a pusztulásáról még nem is beszélünk.

Ha jobban szemügyre vesszük az évtizedek óta nem tapasztalt átalakulással vajúdó világunkat, azt bizton kijelenthetjük, megint távolodni látszik Krisztustól. Hogy ez spontán, bizonyos folyamatok következménye vagy valamilyen cél érdekében gerjesztett, ki-ki eldöntheti maga. De ebben sincs lényegi újdonság, ahogy Rahner írja: „A világ minden évszázadban ünnepélyesen kinyilvánítja, hogy Krisztus királysága íme, végelgyengülésben végérvényesen elpusztult, s így immár az ember nyugodtan intézheti mindennapos ügyeit – ám mégis újra és újra kitör ugyane világ őrjöngő dühe ugyane Krisztus ellen, annak jeleként (kiknek, persze, nincs szemük a látásra, nem látják), hogy Ő még mindig élőn jelen van a világban.”

Ha feltesszük a kérdést, mik és milyenek jelenleg az ember intézhető „mindennapos ügyei”, amelyekből a kort jellemző és leíró érzet összeáll, azt mondhatjuk, napjaink felszínesen, pezsegve és nagy zajjal telnek. Fetisizálva a boldogságot és a sikert (jelentsen az bármit), komolyan véve a jelszót, mely szerint „az lehetek, aki lenni akarok”, szabadulni igyekszik minden kötöttségtől, elfelejtve, hogy ugyan nem meghatározott létező, tehát maga formálja a környezetét, ugyanakkor mégis csak bizonyos adottságokkal születik, amiktől elszakadva végső soron inkább elveszett lesz, mint szabad. Kerülni igyekszik a létezés drámai aspektusait, nem szívesen szembesül velük, hiszen kényelmetlenek és csak elrondítják a boldogra maszkírozott felszínt. Szinte soha nem beszél a bűnről, pedig kellene, hiszen következménye jelen van a világban. A társadalom- és gazdaságszervező erővé emelt önzés, a mindent pénzben mérés, a nagyság iránti emésztő vágy, természetesen a vele együtt járó nehézség megúszásával, a komfortzónából kimozdító alkotások helyett a lekerekített, sarkaitól megfosztott giccs ugyanúgy ott szuttyog körülötte, mint az emésztő irigység, amely bármit képes elpusztítani, csakhogy indulatának alanya, tárgya ne legyen vagy a gőg, ami egykor a képességes ember bűne volt, aki nemes célt tűzött maga elé, csak épp elvétette, ám ma már nem kell hozzá fentről érkező adomány, nem kell hozzá rátermettség, elég megfelelő számú követőt gyűjteni. S ami mindezek nyomában jár: magány, unalom, frusztráció, békétlenség, depresszió.

Csoda-e, ha Messiást keres politikusban, orvosban, coachban, ki tudja még kiben, miben, aki megváltoztatja a körülményeit? Nyilván nem. Csak éppen azt felejti el, hogy a megváltás megtörtént, Krisztus megváltoztatta a világot, az embert és az ember viszonyát a többi emberhez. (Szeresd felebarátodat, mint magadat.)

Húsvét jön. Ünnepeljük a feltámadt Krisztust, a reményt, és azt, hogy amint ígérte, velünk van.