Veletek vagyok mindennap a világ végezetéig

Ma sokan félnek, hogy ezúttal valóban civilizációs összeomlás következhet, a keresztény kultúra valóságos felszámolódása fenyeget. S ezek a félelmek, szorongások nem alap nélküliek.

Fotó: ARIS MESSINIS Forrás: AFP

„A tavaszi Niszán hónap tizennegyedik napján, kora reggel Judea prokurátora, Ponczius Pilátus, vérvörös bélésű fehér köpenyben, katonás léptekkel megjelent a fedett oszlopcsarnokban, amely Nagy Heródes palotájának két szárnya közt húzódott.

A prokurátor mindennél jobban utálta a rózsaolaj szagát; a megvirradó nap nem sok jót ígért, mert ez az illat hajnal óta üldözte. Úgy rémlett, még a kert pálmái és ciprusai is rózsaolajszagot árasztanak, s az őrség bőr lószerszám- meg verejtékszagába is ez az átkozott rózsaillat vegyül. Az udvar mélyéről, a hátsó épületekből, ahol a prokurátort Jerusalaimba kísérő katonaság, a 12-es Villám-légió első cohorsa volt bekvártélyozva, gyenge füstfelhő terjengett a kert felső részén át az oszlopcsarnokig, és a kesernyés füstbe – mely arról tanúskodott, hogy a hat centuria szakácsai már hozzáláttak az ebédfőzéshez – ugyanaz a zsíros rózsaillat keveredett.

»Istenek, istenek, miért büntettek engem?… Igen, semmi kétség, ez megint az a leküzdhetetlen, szörnyű betegség… a migrén, a hemicrania, a féloldalas főfájás… nincs ellene orvosszer, nincs tőle menekvés… a legjobb, ha meg sem mozdítom a fejem…«

A szökőkút mellé, a mozaikpadlóra már odakészítették a karosszéket: a prokurátor nem nézett senkire, leült, és oldalvást kinyújtotta a kezét. Titkára tisztelettudóan egy pergamenlapot helyezett beléje. A prokurátor arca fájdalmasan eltorzult, átfutotta azt, ami a pergamenlapra írva volt, majd visszaadta titkárának, és megszólalt – még a beszéd is nehezére esett:

– A vádlott Galileába való? Továbbították az ügyet a tetrarchához?

– Igenis, prokurátor – válaszolta a titkár.

– És hogy döntött?

– Nem volt hajlandó dönteni az ügyben, és a Szinhedrion halálos ítéletét önnek küldte le megerősítés végett.”

A Mester és Margaritában így kezdi Krisztus nagypénteki történetének elbeszélését Bulgakov. A regényt 1940-ben fejezte be az író, tehát olyan időben született, amelyben a kommunista hatalom a történelem lezárt fejezetei közé akarta száműzni Krisztust és a kereszténységet, nemigen törődve azzal az ellenmondással, hogy azt lehet csak száműzni, ami és aki jelenvaló. És nem is sikerült, mert átnevelési szándék ide, akarat oda, az emberekben továbbra is ott élt Krisztus, a kultúra megszülető alkotásokban – ahogyan évszázadokon át – újra és újra elbeszélte a történetét, mert jelentette az élet rendjét, azt a koordináta-rendszert, amelyben iránya és értelme kirajzolódott. Civilizáció épült rá, mert győzedelmeskedett, ahogy Karl Rahner Húsvéti hitünk című írásában szerepel, nem úgy, hogy eltaszította magától a világot, hanem úgy, hogy átadta magát neki, s ezáltal beléhatolt, egészen a szívéig, magához vonta és magába fogadta mindörökre. „Elfoglalta minden dolog legbensejét, Ő azok tulajdonképpeni, igazi lényege és szíve: Ő honol minden teremtmény ama várakozásában, hogy részt kapjon Krisztus testének megdicsőüléséből; titkos ujjongásként ott rejtőzik a könnyek mélyén; örök gazdagságként az adományainkból tengődő koldusban; a tehetetlenségben úgy, mint Isten ereje; a »kereszt ostobaságában« mint bölcsesség, a halálban mint élet, melyet már semmiféle halál nem fenyeget; szolgái nyomorúságos kudarcaiban pedig mint győzelem, melynek szerzője egyedül Isten; s ott találjuk Őt magában a bűnben is, egy rejtett zugában, mint az örök szeretet végsőkig készséges megbocsájtásának irgalmát. Még azok magatartása mögött is ott érezhetjük, akik – bizony, sokan vannak – közönyösek és érzéketlenek örömhírünkkel szemben, ott rejtőzködik e közönyösségben és érzéketlenségben is, hogy ezáltal önmagunk renyhe kényelmességére figyelmeztessen minket, haszontalan szolgáit, vagy hogy saját sikertelenségének keserűségét ízleltesse meg velünk, azt, melynek árán megváltotta a világot. Velünk van a nappal világosságaként; mint a levegő, melyre ügyet sem vetünk; mint valami mozgás rejtett törvénye, melyet nem ragadhatunk meg igazán, mert – magunk is benne sodródván – csak arasznyi moccanását éljük át.”

Ma sokan félnek, hogy ezúttal valóban civilizációs összeomlás következhet, a keresztény kultúra valóságos felszámolódása fenyeget. S ezek a félelmek, szorongások nem alap nélküliek. Elég a bezárt templomokat, az iskolákból száműzött kereszteket látni, elég beszélgetni egy gyerekkel, aki azt mondja, hogy húsvétkor a húst ünnepeljük vagy az ünnepek vallási vonatkozástól való megfosztási szándékával, a világban a leginkább üldözött vallási közösséggé váló keresztényekkel szembeni atrocitásokkal szembesülni, hogy megszólaljon fejekben a vészcsengő, és akkor a teremtett világnak a pusztulásáról még nem is beszélünk.

Ha jobban szemügyre vesszük az évtizedek óta nem tapasztalt átalakulással vajúdó világunkat, azt bizton kijelenthetjük, megint távolodni látszik Krisztustól. Hogy ez spontán, bizonyos folyamatok következménye vagy valamilyen cél érdekében gerjesztett, ki-ki eldöntheti maga. De ebben sincs lényegi újdonság, ahogy Rahner írja: „A világ minden évszázadban ünnepélyesen kinyilvánítja, hogy Krisztus királysága íme, végelgyengülésben végérvényesen elpusztult, s így immár az ember nyugodtan intézheti mindennapos ügyeit – ám mégis újra és újra kitör ugyane világ őrjöngő dühe ugyane Krisztus ellen, annak jeleként (kiknek, persze, nincs szemük a látásra, nem látják), hogy Ő még mindig élőn jelen van a világban.”

Ha feltesszük a kérdést, mik és milyenek jelenleg az ember intézhető „mindennapos ügyei”, amelyekből a kort jellemző és leíró érzet összeáll, azt mondhatjuk, napjaink felszínesen, pezsegve és nagy zajjal telnek. Fetisizálva a boldogságot és a sikert (jelentsen az bármit), komolyan véve a jelszót, mely szerint „az lehetek, aki lenni akarok”, szabadulni igyekszik minden kötöttségtől, elfelejtve, hogy ugyan nem meghatározott létező, tehát maga formálja a környezetét, ugyanakkor mégis csak bizonyos adottságokkal születik, amiktől elszakadva végső soron inkább elveszett lesz, mint szabad. Kerülni igyekszik a létezés drámai aspektusait, nem szívesen szembesül velük, hiszen kényelmetlenek és csak elrondítják a boldogra maszkírozott felszínt. Szinte soha nem beszél a bűnről, pedig kellene, hiszen következménye jelen van a világban. A társadalom- és gazdaságszervező erővé emelt önzés, a mindent pénzben mérés, a nagyság iránti emésztő vágy, természetesen a vele együtt járó nehézség megúszásával, a komfortzónából kimozdító alkotások helyett a lekerekített, sarkaitól megfosztott giccs ugyanúgy ott szuttyog körülötte, mint az emésztő irigység, amely bármit képes elpusztítani, csakhogy indulatának alanya, tárgya ne legyen vagy a gőg, ami egykor a képességes ember bűne volt, aki nemes célt tűzött maga elé, csak épp elvétette, ám ma már nem kell hozzá fentről érkező adomány, nem kell hozzá rátermettség, elég megfelelő számú követőt gyűjteni. S ami mindezek nyomában jár: magány, unalom, frusztráció, békétlenség, depresszió.

Csoda-e, ha Messiást keres politikusban, orvosban, coachban, ki tudja még kiben, miben, aki megváltoztatja a körülményeit? Nyilván nem. Csak éppen azt felejti el, hogy a megváltás megtörtént, Krisztus megváltoztatta a világot, az embert és az ember viszonyát a többi emberhez. (Szeresd felebarátodat, mint magadat.)

Húsvét jön. Ünnepeljük a feltámadt Krisztust, a reményt, és azt, hogy amint ígérte, velünk van.