Ki ne ismerné Ságvári Endre izgalmas történetét? Hősünk 1944. július 27-én – ma hetvenöt éve – épp egy latortársával kávézgatott a budai cukrászdában (ma Remíz kávéház), amikor hatósági emberek léptek az asztalához, hogy igazoltassák. A munkásmozgalom leendő hőse lerakta a mokkáscsészét, majd elővette a pisztolyát, és nemes egyszerűséggel rálőtt a detektívekre. Egyikük a helyszínen meghalt, bajtársa azonban visszalőtt és leterítette a fegyelmezetlen vendéget. Harmadik társukat, Kristóf László csendőrnyomozót tizenöt évvel később, 1959-ben akasztotta fel a kádári rendcsinálás, úgymond „a forradalom alatti tevékenységéért”. (Élelmiszert szállított az éhező fővárosiaknak, fegyver nem volt a kezében.) Régi vágyát elégítette ki a szocialista humanizmus. Az áldozat holttestét a mozgalom szokása szerint egy jelöletlen gödörbe dobták, és hogy teljes legyen a revans: az utca, ahol Kristóf lakott, utóbb Ságvári nevét kapta.

Ha az unió futballcsapata nem tud gólt rúgni, nagyobb kaput kell csinálni
Eddig úgy tudtuk, minden uniós országnak joga van ahhoz, hogy ne értsen egyet azzal, ami sérti saját érdekeit.