Ki ne ismerné Ságvári Endre izgalmas történetét? Hősünk 1944. július 27-én – ma hetvenöt éve – épp egy latortársával kávézgatott a budai cukrászdában (ma Remíz kávéház), amikor hatósági emberek léptek az asztalához, hogy igazoltassák. A munkásmozgalom leendő hőse lerakta a mokkáscsészét, majd elővette a pisztolyát, és nemes egyszerűséggel rálőtt a detektívekre. Egyikük a helyszínen meghalt, bajtársa azonban visszalőtt és leterítette a fegyelmezetlen vendéget. Harmadik társukat, Kristóf László csendőrnyomozót tizenöt évvel később, 1959-ben akasztotta fel a kádári rendcsinálás, úgymond „a forradalom alatti tevékenységéért”. (Élelmiszert szállított az éhező fővárosiaknak, fegyver nem volt a kezében.) Régi vágyát elégítette ki a szocialista humanizmus. Az áldozat holttestét a mozgalom szokása szerint egy jelöletlen gödörbe dobták, és hogy teljes legyen a revans: az utca, ahol Kristóf lakott, utóbb Ságvári nevét kapta.
Sajátjaikra vadásznak
Kijev újabb és újabb tíz- és százezreket kíván besorozni, hogy a veszteségeit pótolja.