Nem tartoztak a sportújságírás jegyzett nagyjai közé, ám a szerkesztőség elképzelhetetlen volt nélkülük. Még jóval hetven fölött, nyugdíjasként is bejártak a redakcióba, sőt olykor több időt töltöttek odabent, mint a szaladgáló riporterek, tudósítók.
Óváry Albert, a Berci bácsi korán reggel, mindig elsőnek érkezett a szerkesztőségbe. Az ő tiszte volt a portáról felhozni a friss lapokat, majd szakszerűen kiporciózni rovatokhoz, szerkesztőhöz, titkárságra. (Berci bácsi imádott sakkozni; azzal kérkedett, hogy Kaszparovtól még veretlen…) Szinte végig sem csoszogott a szűk, hosszú folyosókon, már érkezett a másik kisöreg, Pobuda Tibi bácsi, a hajdani „sportfotográfus” (ő fogalmazta így titulusát), kurta üdvözlés után nyomban olvasni kezdte vaksi szemével az újságot.
Délelőtt, amikor a munkatársak megérkeztek, már minden komolyabb cikkről, tudósításról véleménye volt, dicsért is korholt is. A veterán trió harmadik tagja, Ungi Sanyi bácsi, a Terefere csak később totyogott be. Igaz, ő addigra már összeszedte a futballpályák, -öltözők legfrissebb pletykáit, amit aztán nyomban elmesélt, „eltereferélt”, ha kérték rá, ha nem…
Ikon volt az újságnál ez a három szeretni való kisöreg. Szelíd, joviális tisztelet vette őket körül, akár a vonatpályaudvarok holtvágányán pihenő sokat látott, öreg vagonokat.
Ez a fél évszázados spontán képsor szaladt végig rajtam, a sportújság akkori, huszonéves gyakornokán a minap, amikor az új köztemető halottak napi parcellakavalkádjában – akaratlanul – összefutottam drága Berci bácsival. (Aki Kaszparovtól veretlen maradt.)
