Kincs

Említésre se lenne érdemes ez a történet, ha nem végződik tragédiával. Csak Tamásról szól, azaz csak Tamásról, hogy pontos legyek. Mert a Csák vezetéknevet én adtam még neki. Ő ugyanis mindig azt válaszolta, ha a nevét kérdeztem, Tamásnak hívnak. Csak Tamásnak. Így lett a csakból Csák.Hogy milyen volt? Mint a hontalan csavargók általában. Kissé kopott, elhanyagolt, hetente egyszer, ha borotválkozott. Szokása volt, hogy piszkos körmével az állát kapargatta. Ünnepnapokon meg is mosdott. Az ő ünnepei nem az előírt ünnepek voltak, nem tartotta a vasárnapokat se. Megünnepelte viszont a cseresznyefa virágzását, a fecskék és gólyák érkezését és költözését, és még számos, másnak mit se mondó napokat. Talán az emlékeit.Drámai eseménynek köszönhetően ismertem meg egy nyári délelőtt. A Városligeti tónál üldögéltem egy magányos padon, amikor riadt kiabálásra figyeltem fel. Valaki egy kiscicát dobott a hídról a vízbe. Kapálódzott szegény állat, már-már elmerült, amikor egy csavargó külsejű fiatalember begázolt érte a vízbe, és az ölében kihozta. Tamás volt. Akkor láttam először.Azután többször is összehozott bennünket a véletlen a Városligetben. Ha meglátott, mellém ült. Csak egy öltözet ruhája volt, és vállán az elengedhetetlen, furcsa alakú zsák. Inkább valami dobozféléhez hasonlított. Sose vette le, mintha odanőtt volna. Az öreg nyugdíjasok körülötte évődtek is vele emiatt.- Tán kincset őrizgetsz, Tamás? – faggatták, mire ő rejtélyesen mosolygott.- Lehet – mondta csendesen.- Ugyan honnan szerezted volna? – okvetetlenkedett Pepi bácsi. – Manapság? Csak nem raboltad?- Örököltem – adta meg a választ Tamás. – Aztán az örökségemet pénzzé tettem, itt őrzöm most ebben a tarisznyában. Valutában és aranyban.Ezen persze csak nevetni lehetett, csapkodtuk a térdünket, úgy nevettünk. Méghogy valuta és arany? Csak Pepi bácsi komorodott el hirtelen. És ha mégis? Lehet, hogy ez a csavargó embert ölt és rabolt ki, és valóban aranyat vagy valami más kincset őrizget a tarisznyájában? Különben miért vigyázna úgy rá? De hisz ez badarság, tért aztán észre. Tamás nem lehet gyilkos. De akkor mit rejteget? Mi lehet az, amit ő kincsnek nevez?A Városliget volt az otthona, láttam egyszer étkezés közben is egy félreeső padon, úgy ette a kenyeret, hogy a tenyerét elé tartotta, a morzsák se menjenek veszendőbe. Tisztességtudó volt, csak akkor szólalt meg, amikor kérdeztük. Mi meg folyton évődtünk vele.- Megvan-e még az a sok kincs, Tamás?Ilyenkor rejtélyesen mosolygott, eleinte túlvilági fény öntötte el az arcát. Hátratapogatott, meggyőződött maga is, hogy nem hiányzik a tarisznyája, s úgy mondta: – Sose vész ez el, őrzöm, mint az életemet.Aztán egy nyári délután mindenre fény derült. Megtörtént a nem várt tragédia. Tamás a Dózsa György úton ballagott a Liget felé, amikor a volt Maria Regnum helyéhez néhány lépésre elütötte a 75-ös troli.Nyomban meghalt, már halva szedték ki a kerekek alól. Két markos járókelő felnyalábolta és ráfektette a megálló padjára. A mentő sziréniája csak később hangzott fel. Rendőr azonban akadt, a baleset felől kezdett érdeklődni. Én is odasettenkedtem. Rámmordult: – „Maga hozzátartozója?”- Igen – bólintottam komoran. – Rokonom ez az ember.A rendőr feljegyezte a nevem. Aztán leoldotta a halott Tamás válláról a tarisznyát. Megdobbant a szívem, amikor határozott mozdulattal kioldotta a zsineget. Most nyomban kiderül, mi igaz a kincsekből. Gazdag fickó volt-e a különc vagy csak éhező csavargó?Lélegzetvisszafojtva néztem, ami elém tárult. Egy kék szalagba selymes gyermekhajtincs volt csavarva. Emlék, mellette egy fénykép. Falusi házról. Ide járt haza álmában. A mamához. Aztán meglepetésemre két könyv is előkerült: Villon fordítása és Szabó Lőrinc verseskötete, a Tücsökzene.Nagy-nagy nyugalom szállt a szívemre. Nagyon gazdag volt.