Sikerek, kudarcok és esélyek a Balkánon

Hogyan lehet berendezni egy olyan új világot az egykori Jugoszlávia helyén, amely nem fenyeget több véres konfliktussal? Hogyan lehet a volt Jugoszlávia keleti részét újra bekapcsolni a nemzetközi gazdasági élet vérkeringésébe? Hogyan lehet hatékonyabban felhasználni azt a temérdek pénzt, amelyet a nemzetközi közösség a tűzoltó békefenntartásra költ? Ezek a kérdések motiválják ma a balkáni eseményeket, miközben Magyar-országtól délre és Horvátországtól keletre a helyzet szinte változatlan: a teljes letargia uralkodik. Hírek terjednek, hogy a NATO tavalyi légi akciója politikailag semmilyen eredményt nem ért el, pedig a tagadhatatlan kudarcok mellett fényes sikereket is hozott a tavalyi év: nemcsak a koszovói albánok elűzését sikerült leállítani, hanem a Balkán más, háborús eseményekben nem eszkalálódó „frontjain” is fordulat következett be.A leglátványosabb fordulat a horvátországi őrségváltás, amely aligha történhetett volna meg, ha a horvát közvélemény nem éli át, hogy a nyugati hatalmak most már erővel is készek érvényt szerezni térségi stabilitási igényeiknek. A kilencvenes évek elején a horvát köztudatot súlyosan frusztrálta az a nem teljesen alaptalan érzés, hogy a nyugati világ, amelyet a horvátok a saját világuknak tartottak, magukra hagyta őket függetlenségi törekvésükben. Ennek a frusztrációnak vetett véget, amikor egy évvel ezelőtt Zágráb utcáin üdvrivalgással bontottak pezsgőt annak hallatára, hogy az első F-16-osok beléptek a szerb légtérbe. Ellentétben 1991-gyel, 2000 elején a horvátok úgy érezték, hogy nem kell többé az „erős kéz” Horvátországban, mivel van már egy másik, sokkal erősebb kéz a Balkánon, s ez a kéz garancia nemzeti függetlenségükre.A horvátországi siker gyenge pontja Hercegovina: a Bosznia-Hercegovinában élő horvátok, akik Tudjman Horvátországától bőséges támogatásban részesültek, és eddig nem voltak éppen (mint ahogy a másik két népcsoport sem) a stabilitás letéteményesei a soknemzetiségű országban. Kérdés, hogy a horvátországi fordulat hogyan fog hatni rájuk? Horvátország demokratizálódása azt az érzést fogja-e kelteni körükben, hogy most már teljesen magukra maradtak (ami könnyen agresz-szív viselkedést hívhat elő belőlük), vagy sikerül kiépíteni olyan új csatornákat az anyaország és köztük, amely elérhető célkitűzéssé teszi számukra a bekapcsolódást Horvátország európai felemelkedésébe?A macedóniai stabilizációs siker azért viszonylagos, mert az albán-macedón viszony továbbra is ingatag. Igaz, nem is annyira Albánia és Macedónia, mint inkább a macedóniai albán kisebbség és a többségi lakosság viszonya. Hiába vált közössé a tiranai és a skopjei politikai elitek legtöbb alapvető érdeke, hiába tartoznak ugyanabba a szövetségi rendszerbe, hiába működnek együtt a regionális politikájukban, hiába érezhetik úgy, hogy a NATO egymástól is védi őket, ha a társadalmat valóságos érdekellentétek: a Nagy-Albánia réme, illetőleg álma feszegeti. Ebben a viszonylatban sem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy mi lett volna, ha egy évvel ezelőtt a NATO nem jelenik meg a térségben. A légi akció az albán lakosságnak azt sugallta, hogy büntetlenül nem lehet őket megfosztani jogaiktól, a macedónoknak pedig azt, hogy a nyugati világ nem fogja tűrni egy olyan ország felbomlását, amely mellette kötelezte el magát. Az albán-macedón interetnikus viszony feszült, és ez baj, de mindeddig a helyzet nem robbant – Koszovó mintájára -, és ez eredmény. Nem robbant fel, és egyelőre nem robban, mert mindkét nemzetiség közösségi lélektanában él Koszovó tanulsága. Nem robban, mert a macedón kormány – nem utolsósorban a koszovói történet tanulságait levonva – kedvező kisebbségpolitikai intézkedésekkel igyekszik elébe menni az eseményeknek, amit Belgrád Koszovóban elmulasztott. Ez akkor is csökkenti a feszültséget, ha az albán pártok (amelyek közül az egyik a kormánykoalíció részese) jobbára keveslik az engedményeket. S végül azért nem robban a macedóniai albán kérdés, mert egyelőre nem dőlt el, hogy hol jobb (vagy kevésbé rossz) albánnak lenni: Macedóniában, vagy Albániában. Egy titói utódállamban sok szempontból még ma is kellemesebb élni, mint abban az országban, amelynek Enver Hodzsa örökségével kell megküzdenie – már ameddig nem fenyegeti az embert, hogy „ki etnikai tisztogatják” saját otthonából, amint az Koszovóban történt.A NATO beavatkozása a jugoszláv háborúba komoly eredményekkel járt, de csak két térségben: Horvátországban és Macedónia környezetében. Felemás a siker Koszovóban és Boszniában, mert sikerült leállítani a szerb etnikai tisztogatást, de nem sikerült stabilizálni a helyzetet. Ez két olyan ország, ahol a politikai érdekellentétek mindenestül reális társadalmi feszültségekből táplálkoznak. És ami igaz: egyelőre teljes a kudarc Szerbiában, ahol a bombázások hatására még csak ébredezni sem igen kezdett a demokratizálódás, nem javult a viszony a nemzetiségek között, és az egész ország a térség nagy feszültségforrása.Fontos cél a Balkán gazdasági újjáépítése – ez valószínűleg csak pénz kérdése. Fontos cél a Milosevics-rezsim megdöntése Szerbiában, de csak eszköz, hiszen a hatalomváltás szükséges, de nem elégséges feltétele a stabilitásnak. A legfontosabb (s egyben legtávolibbnak tűnő) cél a nemzeti-nemzetiségi feszültségek lecsendesítése, kezelése, hiszen ebben rejlik az egész tragédia gyökere. Enélkül ideig-óráig tart a gazdasági rekonstrukció, és csak szemfényvesztés a demokrácia. De eligazodik a békés világ gyermeke a balkáni konfliktusok útvesztőjében? Ki tudja-e húzni (büntetlenül) a lábát Európa abból a darázsfészekből, amelybe a Balkánon belelépett?Mit ér a béke rákényszerítése a háborúzó politikai elitekre, ha a társadalom mélyén továbbra is izzik a frusztráció a másik nemzettel, illetve a politikai álmok útjába gátat építő, békéltető, idegen hatalmakkal szemben? És mit ér a tolerancia missziója a társadalomban, ha fönt, a politika csúcsain, a fővárosokban az elitek úgy érzik, érdekük a feszültség fenntartása, mert az legitimizálja hatalmukat?A régi Jugoszláviát az egymásnak feszülő nemzeti-nemzetiségi érzelmek és a politikai elitek érdekellentétei együtt feszítették szét, és a nemzeti konfliktusokban mindmáig ez a két tényező együtt van jelen. Az őszinte és a sunyi sovinizmus. Az érzelmi és az érdekből fakadó nemzeti erőszak. Hogy a kettő közül melyik rosszabb, azt nehéz, de kár is eldönteni, hiszen mindkét jelenség realitás, amelyet el lehet ítélni, de amellyel számolni kell.A nemzetközi közösség eddigi fellépései ott értek el egyértelmű sikert, ahol a politikai elitek, ha őszintén végiggondolták saját racionális érde-keiket, úgy érezhették, hogy a beavatkozás nem ellenük, hanem értük történik, reális társadalmi konfliktusok pedig vagy nem álltak a politikai érdekellentétek mögött, vagy mindegyik egymásnak feszülő nemzetiség arra a következtetésre jutott, hogy a nyugati jelenlét kordában tartja az ellenfél törekvéseit. Azaz: megerősödött egy olyan érzés, hogy a másik népcsoport jelenléte mellett is van jövőnk a saját otthonunkban.A felemás siker olyan helyzetekben következett be (Boszniában és Koszovóban), ahol a beavatkozás vagy eltávolította a hatalomból a nemzetiségi feszültségeket kihasználó elitet, vagy ez az elit kénytelen volt tudomásul venni, hogy a beavatkozás után ki az úr a háznál. A siker itt minden esetben azért maradt felemás, mert a nagyhatalmak nem tudtak olyan rendezést, olyan programot kínálni az egymással acsarkodó feleknek, amelyik akárcsak egynek is jövőképet kínált volna közülük, nemhogy mindegyiküknek. Ezekben a konfliktusokban csak egyértelmű vesztesek vannak (a szerbek), de egyértelmű győztesek nincsenek.Szerbia kérdésében viszont két ok miatt is teljes a sikertelenség. Egyrészt a légi akció túl kevés volt ahhoz, hogy eltávolítsa Milosevics nómenklatúráját a hatalomból, de túl sok ahhoz, hogy ez a rezsim valaha is elfogadhatónak érezze a kiegyezést a nyugatiakkal. Másrészt a NATO és az Európai Unió nem tudott olyan jövőképet kínálni a szerb társadalomnak, amelyet az elfogadhatónak érzett volna. Mit ígér Európa Koszovó kérdésében? Azt, hogy jó esetben a jugoszláv állam fiktív keretében, de vagy a nyugati dominanciájú békefenntartó erő, vagy az albán többség fog uralkodni ott, semmiképpen sem a szerbek. Ígéret lehetne a hosszú távú európai integrációs kilátás is – de ez a szerbek szemében igen sovány ígéret. Úgy érzik ugyanis, hogy majd „remek” másodrendű nép lesznek az EU-tag görögök, a szemük láttára EU-taggá váló magyarok és – ami legjobban fáj – a „jó tanuló” horvátok mellett. A szerbek számára ez a totális frusztráció: ez maga a pokol.Aki nem a Balkánon él, annak nem könnyű a szerbek fejével gondolkodni, az ő idegszálaikkal érezni, úgyhogy érthető, ha ez a nyugati országoknak nem erőssége. A Szerbiának küldött üzenetek minduntalan arról szólnak, hogy Európa miért érdekelt Szerbia demokratizálásában, Európa miért érdekelt a balkáni stabilitásban. De mit érdekli ez a szerb szavazópolgárt? Őt az érdekli, hogy miben érdekeltek a szerbek. Ha az üzenet nem erről szól, akkor falra hányt borsó. Persze van valami homályos üzenet arról, hogy a demokrácia és a stabilitás a jólét feltétele. Csakhogy a szerbek számos környező nemzethez hasonlóan igen-igen büszke nép: nem a gyomruk az érzelmi világuk központja. Elsősorban nem jólétet akarnak, vagy ha igen, úgy emlékeznek, hogy bővelkedtek az anyagi javakban a háború előtt, amikor még a nyugatiak „békén hagyták” őket.Amíg a nyugatiak nem tudják elfogadtatni a szerbekkel, hogy a NATO és az EU „erős keze” fölöslegessé teszi a felettük Belgrádban atyáskodó „erős kezet”, amíg elképzelhetetlen a szerbek számára, hogy az új rend az ő rendjük is lehet, addig az erős kezet létérdeknek fogják tekinteni. Addig könnyen előfordulhat, hogy a közvélemény szemében a szerb demokratákat az idegen, sőt, ellenséges érdekek képviselőiként tünteti fel minden nyugati támogatás. Különösen is, ha a média ezzel a bélyeggel naponta megpecsételi a demokratákat. A következő néhány hónap nagy kérdése, hogy a nemzetközi közösség meg tudja-e olyan formában fogalmazni saját balkáni jövőképét, hogy az vonzóbb legyen a szerbeknek, mint a Nagy-Szerbia szertefoszlott délibábja.A szerző külpolitikai szakértő