A kőtáblák ereje

Ugyanebben az épületben s ugyanebben a teremben nyolc évvel ezelőtt nyitottuk meg – ötvennégy éves barbár csönd után – a Magyarok Világszövetségének III. kongresszusát. Vagy ahogy akkor meghittebben és bensőségesebben emlegettük: a Magyarok III. világtalálkozóját.A falak, a csillárok még emlékeznek ránk. Az idő ősibb hátországából felénk sugárzó pávavíziók szintén. És határozottan állítom, hogy még mi magunk, résztvevők és megviselt kezdeményezők is világosan emlékszünk önmagunkra. Emlékszünk, mert olyasmi történt itt akkor velünk, ami csak bibliai és mitológiai hányattatások után történhetik meg egy-egy néppel. Ott csapkodott és örvénylett ebben a huszadik századi hányattatásban minden, amit fél évezred magyar történelmében már jó néhányszor átéltünk: elvesztett háborúk, országszakadások, kivégzett forradalmak, száműzetések, irtóztató békekötések, Don-kanyarok, haláltáborok, diktatúrák, idegen címerek zománcragyogása a homlokunk fölött, bűn és bűntudat s haláltánc-muzsika lassú szivárgása a szívünk felé a Kárpátok belső oldaláról. Igen, mindezt átéltük nyolcvan éve vagy ötvenöt éve, de még a félálom illegalitásában sem mertünk volna arra gondolni, hogy egyszer megváltozik az életünk.Háttal a lovonAz 1992-es világtalálkozó azért lehetett igazi ünnep, sőt történelmi esemény a Kárpát-medencei, az itthoni és a Föld öt kontinenséről hazaérkező magyaroknak, mert ami hihetetlen és elképzelhetetlen volt addig, furcsa kifejezéssel élve: a csonka tökéletesség formái között megvalósult. Láthattuk egymást, hogy láthatók, s hallhattuk egymást, hogy hallhatók legyünk. Valamiféle ismeretlen remény úgy jelent meg köztünk a találkozón, mintha új filozó-fiai gondolat jelent volna meg.Magam is erre a reményre támaszkodva idéztem föl a jelenlévőknek anyám legemlékezetesebb mondatát a háború végéről. Megtérve a kényszerű menekülésből odahaza mindent romokban találtunk. A házfalak szétzüllve, leomolva, nagy darabokban hevertek az udvaron. Anyám letette háti batyuját a romokra, körülnézett, megindultak a könnyei, és csak ennyit mondott: „Történt, ami történt, de együtt vagyunk, együtt a család.”Az 1992-es találkozón így volt együtt a huszadik század romjai közül hazaérkező nemzet is, a megviselt nagy család.Nyolc év után, a világszövetség V. kongresszusán – világtalálkozóján – elismételhetném-e egykori mondataimat?Egy üres teremben talán. Másutt nem. Eszelősnek, hibbantnak vagy egy tegnapi álom örökösének nézhetne bárki.Mi történt velünk ez alatt az idő alatt? Megváltoztunk? Jobban, mint a gyorsuló, romló világ természete? Először még csak szolgálni akartunk, ma már csak győzni akarunk? Németh László azt írja A minőség forradalmában, hogy nagy szervezet nem az lesz, amelyik nagy akar lenni, hanem amelyik nagy célok megvalósítására áldozza erejét. Ha a kezdetekre gondolunk, például magának a '92-es világtalálkozónak a megrendezésére, a Duna Televízió gondolati és gyakorlati sugalmazására, a Benczúr utcai székház megvételére és fölújítására, a Magyarok Háza működtetésére, a Kárpát-medencei magyar önkormányzatok egymás mellé ültetésére kétévenként Gödöllőn, azt hiszem, kérkedés nélkül elmondhatjuk, hogy a célok és a léptékek nagyságrendje méltó volt hozzánk. Tudtuk, de soha nem emlegettük hangosan, hogy csak nagy ügyek megvalósításának az eszméjéből és tényeiből jöhet létre nemzeti egység. Másból nem. S mi más föladata lenne hosszú távon a Magyarok Világszövetségének, mint ezt a – modellként is szemlélhető – egységet megteremteni? Igen, de hogyan? Ugyanis a demokrácia – az én jelenlegi értelmezésem szerint a vaddemokrácia – megjelenésével a nemzet paradox helyzetbe került. Az egység megerősödése helyett megosztottsága erősödött. Belső szétzilálódása, szétesése. Az első parlamenti választások után rögtön kiderült, hogy a hatalom megszerzésének és megtartásának drámája a pártok számára elsőrendűbb gond lett, mint a nemzeti gondok kezelése.Ez sajnos műhiba volt, s mindenkori műhiba is marad. Ugyanis a nemzet kérdésében ugyanúgy nincs alku, ahogy a hit kérdésében sem lehet, hiszen egy taktikai ügyeskedésnek kiszolgáltatott, széteső nemzet semmilyen döntésében sem lehet erőteljes, összefogott és határozott. Látványosan bizonyították ezt a szomszédainkkal, az ukránokkal, a szlovákokkal, a románokkal megkötött alapszerződések, amelyek, egyszerűen szólva, kutyafuttában összeeszkábált békeszerződés-pótlékok voltak, tompító nyugtatók a nyugati hatalmak számára. A világszövetség mindegyik ellen tiltakozott, s nem kicsinyes nemzeti elfogultságból, hanem a rossz logikai kiindulás miatt. Nem a békét és az együttműködést akartuk megakadályozni, hanem az eleve vesztésre beállított módszerek és technikák működtetését. Mi történt valójában? Az, hogy a kohéziós képességeiben elgyöngült Magyarország előbb látatlanban aláírta az álbékeszerződést, s csak ezután kezdte lefolytatni Meciarékkal és Iliescuékkal a háborút. Úgy viselkedtünk, mint az a lovas, aki a menetiránynak hátat fordítva ül a lován.Befejezetlen múltMit bizonyított be az eltelt idő?Azt, hogy az alapszerződéses módszer egyedül a szóbeli számonkérésre alkalmas, az eredményességre annál kevésbé! Gondoljunk csak a magyar egyetem körül zajló politikai álarcosbálra vagy az erdélyi magyar történelmi egyházak bolondítására! Erdély területén a kilencvenes évek eleje óta legalább ezer kis és nagy ortodox templomot építettek vagy kezdtek el építeni, ezzel szemben a magyar felekezetek nyolcadik éve az őseik munkája révén megszerzett tulajdon viszszapereléséért járják szégyenletes kálváriájukat.A jelen lévő vendégek és küldöttek közül bizonyára többen is feszengenek, hogy a leköszönő elnök egyfolytában a múltról beszél, ahelyett, hogy a teendőkről és a jövőbeni megújulásról szólna. Bocsássák meg nekem ezt az intellektuális esendőséget, különös tekintettel arra a hétköznapi tényre, hogy a befejezetlen múlt – ha tetszik nekünk, ha nem – mindenkor jelen idő is. Ma is, holnap is, holnapután is. Még világosabban persze azt is mondhatnám, hogy életünket nemcsak azok az események jellemzik és befolyásolják, amelyek megtörténtek velünk, hanem azok is, amelyek valamiért nem történtek vagy nem történhettek meg.Hadd villantsak föl közülük néhányat!Többször is elkeseregtük már egymásnak, hogy a második világháború óta egész Közép-Európában nekünk, magyaroknak volt a legnemzetietlenebb kormányunk. Ezzel párhuzamosan a legtétovább nemzeti tudatunk is. Azokban az évtizedekben Kádár népre kacsintó szemében fejeződött ki a legvakmerőbben minden szabadságharcos hagyományunk. Csoda-e, ha a '89-es nagy változást a legtöbb szomszédunk, a szlovákok, ukránok, szlovénok, románok, horvátok sokkal egybehangzóbb nemzeti öntudattal élték át, mint mi, s ezért sokkal nagyobb politikai hasznot tudtak kicsikarni belőle a maguk javára. Hozzájuk képest mi annyit sem értünk el – a hátunk mögött az '56-os forradalom történelmi súlyával és a keletnémetek status quót megszegő átengedésével országunkon -, hogy a Kárpát-medencében élő határon túli három és fél millió magyar sorsát felelős országok s felelős nemzetközi szervezetek egységes magyar kérdésként is kezeljék, ne csak szétdarabolva örökké, úgy, hogy romániai magyarok, szlovákiai magyarok, szerbiaiak, ukrajnaiak, hiszen ez a három és fél millió ember valójában a senki földjén él, ég és föld között, mivelhogy az élete nem illeszthető bele se Románia, se Magyarország, se Szerbia, se Szlovákia organikus életébe. Igazából csak egy-egy sajátos autonómiaformában találhatnának magukra.A múlt gondja ez?Legalább annyira a jövőé is.Az elmúlt hetekben, napokban meglepően sok írás, beszámoló, okos elemzés és haragos vallomás jelent meg a sajtóban, televíziós műsorokban a Magyarok Világszövetségéről. Akadt köztük persze néhány kárörvendő és cinikus vélemény is, amelyért a szerzők valamilyen akadémiai dicséretet is megérdemelnének. Érdekes módon a jóindulatú és a rosszindulatú írások végkövetkeztetése ugyanaz volt: ki az ördögnek kell egy veszekedős, hajcihős, bizalmat eltékozló szövetség? Még ha nyilvános vesszőfutás volt is számomra végigolvasni a sok cikket, a legtöbbjével egyetértettem. Bűntudattal és rosszkedvűen. Csöndesen azt szerettem volna csak megkérdezni leghangosabb kritikusainktól, hogy egyedül a Magyarok Világszövetségét remegtetik-e belső feszültségek? Csak a mi térfelünkön ütköznek-e össze sűrűbb időközökben a vonatok?Cintányérok alattA világszövetség legfőbb baja épp az lett, hogy elkezdett hasonlítani a magyar társadalomra, a parlamentre, az emelkedő és süllyedő pártokra, a kisebb-nagyobb intézményekre, sőt itt-ott még a magasztos paravánok mögött a saját kísérteteivel küzdő egyházainkra is. És folytathatnám a sort az életveszélyesen megosztott erdélyi magyarsággal, a délvidékiekkel, ahol háromszázezer ember hét külön pártban látja reményét teljesülni, továbbá a nyugati magyarokkal, akik az emigrációs lét morális parancsait évtizedeken át becsületesen teljesítették, zömükben jó hazafiakként is, de arra már képtelenek voltak, hogy mondjuk egy Masarykhoz vagy Benes-hez mérhető, nemzetközileg is elismert személyiséget a maguk sűrűjéből fölneveljenek, aki a Fehér Házban is lenyomhatott volna néhány rézkilincset, a kanadai parlamentben és Párizsban is. Pedig a hidegháború megcsöndesülése után nyilvánvalóvá vált, hogy az írek a maguk érdekében lőhetnek, a baszkok robbanthatnak, a palesztinok és a kurdok szintén, de a bárhol élő magyarok a Kárpát-medencei testvéreik érdekében csak kopogtathatnak. Azt sem hősiesen.S mindez nemcsak azért történt így, mert szovjet hódoltság alatt éltünk, hanem azért is, mert évszázadok óta hiányzik belőlünk valamilyen kiegészülést kereső élethormon, életképesség, amelyet az egység tudatának vagy eredendő ösztönének nevezhetnénk, s amely kivételesen jó pillanatokban ér annyit, mint a zsenialitás. Másban, bármiben lehetünk okosak, szépek, csúcstartók, de ebben az egyben a csörömpölő cintányérok alatt a helyünk.S ezt az örökölt tulajdonságunkat az utolsó tíz esztendő – mint ahogy már utaltam rá – még inkább megterhelte. Nagy segítőnk, a demokrácia, többnyire megelégedve saját nemességével és erényeivel, olyan hatalmi, gazdasági, sőt korrupciós viszonyoknak is teret enged, amelyek gyakran alaposabban szembefordítanak egymással összetartó csoportokat és személyeket is. Oszd meg és uralkodj! – mondták a régi ravaszok, a hat elemit végzett machiavellisták is. Mára megfakult már ez a sikeres bölcsességük. Történetek sokasága bizonyítja, hogy megosztjuk mi magunkat parádésan, minden külső segédlet nélkül is. Kétségbeesett, józan emberek közt úgy hívják ezt a tünetet: őrület, butaság. Megfontoltabb szakemberek kóros nyavalyának, morbus hungaricusnak nevezik. Márpedig ha az ő igazságukat fogadjuk el, a belőle következő logikát is el kell fogadnunk: a betegséget soha nem lehet megreformálni, azt csak meggyógyítani lehet.Fő a gyorsaság?Az utóbbi időben többen is azt bizonygatták nekem, hogy a világszövetséget végül az fárasztotta ki, és rontotta meg, hogy a vezetői nem tudtak ráhangolódni a modern ügyintézésre, a szervezésre, a számítógépes világra. Hogy csak alapítani tudtak, de építkezni nem. Még pőrébben fogalmazva: a bajok eredetét abban látják, hogy főszerepet az úgynevezett karizmatikus személyek kaptak, s nem a mozgékony szakemberek, nem a menedzserek, a mai világ jelesei. Van ebben részigazság, tagadhatatlan. Nem is akármilyen. Elköszönőben bevallhatom: magam is szívesen röpültem volna „korunk hőseivel”, ha nem láttam volna szándékaikban a világhódító mohóságot, a meghasonlott fürgeséget.Sajnos azt tapasztaltam, hogy a gyorsaság és a félinformációk imádata legyőzte bennük az eredetiséget, a stílust, ahelyett, hogy egyesítette volna. Elhiszem, hogy a legmagasabb szinten modernizálni kell a tájékoztatást, az öt percig tartó világesemények értelmezését, de az egyetemesnek mondható emberi értékeket semmilyen ürügygyel, számítógépes varázslással sem lehet tökéletesíteni. Olyanynyira nem, hogy egyre inkább attól kell félnünk: az egyetemesség lassan eltűnik körünkből. Kihal vele az eredetiség, a jelleg, a történetiség minden ihletése. Egy ilyen szervezetet pedig, mint amilyen a világszövetség, csak letisztult, komoly eszmék köré lehet fölépíteni. Se hatalmi harcok, se technikák köré.De hogy ne bonyolódjam bele filozófiai vagy szellemtörténeti részletkérdésekbe, egy meghökkentő, már-már gonosznak látszó érvre kell hivatkoznom: a vérszerződést nem föltétlenül a legjobb lovasok, íjászok, solymászok, kardkovácsok kötötték meg, vagyis a honfoglalás akkori menedzserei, sőt hatvan évvel később azt sem ők döntötték el, hogy a tragédiába torkolló kalandozást abba kell hagyni.Katartikus váltásÚgy gondolom, hogy a roppant lelki és szellemi erőt kívánó magyar-magyar és európai integráció előtt nekünk most hasonló, technikákon messze túlmutató fordulatra kell fölkészülnünk.A figyelmeztető példát ezúttal nem Zrínyitől, nem Kölcseytől, Széchenyitől vagy Adytól kölcsönzöm, hanem Babits Mihálytól. A magyar jellemről szóló tanulmányában ezt a mondatot írja le rólunk: „... nem honfoglaló kalandjaink a jellegzetesek, azokat bármely más nép éppúgy csinálta volna. A kalandok abbahagyása jellegzetes.”A magyarság mai helyzetére alkalmazva Babits gondolatát azt mondhatjuk: a széthúzás, az életellenessé vált viszálykodás abbahagyása lenne ma jellegzetes, történelmi tettünk. A kalandozások megszakításához méltó cselekedet.És itt már nem csak a megkeseredett és megtépázott világszövetségről volna szó! Legföljebb annyiban, hogy ennek a katartikus váltásnak a modelljét a mindenképpen megújuló szövetségnek kell megteremtenie. Egy olyan világszövetségnek, amelynek ugyanúgy van lelki tere, mint a szülőföldnek, mint a hazának, és a mottója valahogy így szól: egy szervezetlen közösség nem közösség. Csak egy lélekben és gondolkodásban is összehangolt közösség tekinthető nemzetnek.Másfél hónappal ezelőtt Egyiptomban jártam, s Vörös Győző kiváló fiatal egyiptológus spirituális biztatására én is elmentem a Sínai-félszigetre. Valójában csak látni és megcsodálni szerettem volna azt a hegyet, amelyre fölment Mózes, és kőtáblákat kapott Istentől. Az első pillanatban kiderült, hogy a hegy nem ked-veli a csodálkozókat. Arra kény-szerített engem is, hogy hetvenévesen menjek föl a tetejére, ahonnan már csak kéznyújtásnyira van az ég. Többször azt éreztem, hogy a megpróbáltatást nem élem túl. De túléltem. Tudtam, hogy lent a mindenkori aranyborjú körül táncol a világ. Az én népem is, ha szabad ezt a kifejezést használnom. Megértettem Mózest, hogy vad dühében földhöz verte a kőtáblákat. A maga módján még tán káromkodott is. De még ennél is világosabban értettem meg azt, hogy minden népnek, nemzetnek szüksége van olyan törvényre, amely a lelke legmélyére húzódik le, és szinte mitologikus erővel onnan irányítja életét sorsdöntő pillanataiban.Az MVSZ közgyűlésén elhangzott beszéd írott változata