A felsőoktatás mielőbbi konszolidációjára van szükség

Az Orbán-kormány jelentős támogatást nyújt a kutatás-fejlesztés (K+F) számára. A támogatás feltétele, hogy e területen lényeges koncepcionális és ésszerű szerkezeti változások történjenek. Megtörténtek – írja Fodor András egyetemi docens a Magyar Nemzet május 27-i számában. De vajon megtörténtek? Változás az utóbbi években több is történt, de egyrészük ésszerűségét vitatom. Fodor András cikkéből két elemet szeretnék kissé más szemszögből is megvilágítani: az integráció, valamint a felsőoktatás–kutatás kapcsolatának és minőségének a kérdését.Miért jó az integráció?Az integrációt valamiféle sikertörténetként igyekeznek az oktatáspolitika vezetői feltüntetni, amely képes csaknem minden gondot megoldani. Véleményem szerint ettől igencsak messze esik. De miért kellett és kinek jó?Miért kellett?Tévedés azt gondolni, hogy az integráció a jelenlegi kormányzat találmánya. A folyamat már az Antall-időszakban elindult, valódi indítéka egyetlen egy volt: eleget tenni a Világbank hitelfeltételének. A felsőoktatás romló helyzete csak a rendszerváltás után vált nyilvánvalóvá és megbeszélhetővé. Az első szabadon választott kormányra zúduló országos csődtömeg kezelésénél nem a felsőoktatás bajainak megoldása volt az elsődleges. Kormányzati-költségvetési önerő nem volt elegendő, maradt tehát kölcsönfelvétel attól, aki adni hajlandó. A Világbank hajlandó volt, de súlyos feltételeket támasztott. Emlékszem a Gödöllői Agrártudományi Egyetem hajdani rektorának bennfentes magyarázatára: a bankárok markában ott a felsőoktatásnak szánt pénzeszsák, de nem adják, mert nem tudják a felhasználói kört áttekinteni, és a megfelelőnek ítélt felhasználást ellenőrizni. Elkezdődött ezért az egyetemek összeterelő győzködése, hogy jól áttekinthető és egyszerűbben kézbentartható szervezet alakuljon ki. Az áttörés valójában akkor következett be, mikor a teljes felsőoktatás – nem kevesek bánatára – az oktatásügyi tárca kezébe került.A parlament az egyetemek számát kíméletlenül redukálta, sokszor egy akolba terelve nemszeretem partnereket – akik között volt olyan is, amely a végsőkig dacolt a központosítási szándékokkal. A monetáris eredetű diktátumnak sikerült ugyan eleget tenni, de ezzel mi oldódott meg? A Szent István Egyetem (a Gödöllői Agrártudományi Egyetem, a Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem, az Állatorvos-tudományi Egyetem és három főiskola) rektori posztjára pályázók nyilvános bemutatkozásakor egyik jelölt sem tudott érdemi választ adni arra a plénum előtt feltett kérdésemre, hogy mit lehet majd megtenni az egyesítés után, amit előtte nem lehetett. Kétségtelenül megnyíltak bizonyos célzott pénzforrások, de a Szent István Egyetemen, Gödöllőn a nappali képzésben részt vevő hallgatók részére tartott tantermi előadásomra az írásvetítő használatáért fizetni kell, a központ pedig már krétát sem ad. Hihetetlen, de nem ad. A kréta biztosítása már a tanszék dolga – mondják. Kréta tehát nincs, de a karoknak a siralmas hallgatói normatívából el kell tartaniuk az új rektori adminisztrációt és fizetni az új dekorációt. Kinek jó?Az egyetemeknek alig hozott közvetlenül használó pozitívumot. Debreceni kollégák előttem nem emlegették valami nagy szeretettel a debreceni integrációt. De akkor kinek jó? Biztosan jó annak, aki kölcsönadott pénzét kiszámítható módon tudja forgatni (mert ez is szempont, csak nem illik emlegetni). Jó tehát a hitelezőnek.De az integráció igencsak megkönnyítette a felsőoktatás irányítóinak a munkáját: hiszen valamikor egy-egy államtitkárnak vagy pénzügyesnek rektorok tömegével kellett tárgyalnia, foglalkozva többnyire jogos panaszaikkal. Ma csupán ennek körülbelül ötödrésze zavarja őket munkájukban. Saját egyetememről eddig három rektor és három főiskolai főigazgató adta egymás kezébe a főilletékes szobájának a kilincsét, ma csupán egy rektorral kell szóbaállni. Ha a rektori láncot dékánira cserélő vezetőnek gondja-baja van, odafent már joggal lehet félrenézni, a karokat széttárni, és azt mondani: barátom, ehhez semmi közünk, ez immár az egyetem belügye, fordulj a rektorhoz.Relatív pozitívum, hogy ebből a hitelből lehet fedezni olyan kiadásokat, amelyeket a normatívából kellene biztosítani: alapvető infrastrukturális szintentartást, a lerobbant épületek, könyvtárak és kollégiumok foltozgatását vagy rekonstrukcióját.Néhány évvel ezelőtt jó sorsom elvetett egy közepes szintű amerikai egyetemre, ahol egyik hazai kollégám meghívott oktatóként dolgozott. Beinvitált az általa vezetett gyakorlatra. Amit láttam, attól elborzadtam. A hallgatók szinte kivétel nélkül fordított baseball-sapkában, jó néhányuk padra tett lábbal, kezében kólás üveggel követte(?) az oktató magyarázatát. Aztán beleolvastam néhány írásos házi feladatba (eszszének nevezik, csak tudnám, mitől az?). Borzadályom fokozódott a forma és tartalom primitívségétől. Pedig akkor otthon már lépten-nyomon a követendő amerikai példát emlegették az egyetemi képzésben. Minthogy „amerikai egyetem” szóról általában Harvard vagy Yale ugrott be, a lelkes hívek száma mérhetetlen volt.Az amerikai minta alapján kezdődött a magyar egyemetek minősítgetése. Az oktatói teljesítmény alapjául kitalált „oktató-hallgató” arány mutatójának bevezetését igazságtalan a Horn-kormányzat nyakába varrni, (marad ott e nélkül is elég kolonc) azt bizony az Antall-kormány oktatáspolitikusai kezdték emlegetni és erőltetni.A következő két támadás az abszurd hallgatói normatívák bevezetése és a tömegoktatás prioritásának hangsúlyozása volt. A hallgatói normatívák összegét kiszámolták, az oktatásügy hajdani első embere, Magyar Bálint volt kultuszminiszter aláírásával rendeletként közzétették. Majd miután az első változat képtelennek bizonyult, újabbat számoltak, megint közzétették. Majd megint. Abszurd volt, hogy az aláíró miniszter többszörösen is ugyanarra a munkacsoportra bízta a normatívák kidolgozását, amely többszörösen bizonyította alkalmatlanságát. A helyzet sajnos most sem javult, a főszámolók zömmel ma is ugyanazok. A normatíva irrealitására jellemző, hogy a mértékadó pénzügyér szerint a költségvetési normatíva a felsőoktatás 60%-os finanszírozását biztosítja, ráadásul ez a mutató jövőre még romlani is fog. Az, hogy az Orbán-kormány emelte a természettudományos oktatás normatíváit, csepp a tengerben, és voltaképpen a jó szándék tanúsításánál többet nemigen ér. Itt kerül a képbe a minden gondra gyógyírként propagált tömegoktatás-koncepció. Hiszen ha van sok hallgató, több lesz a normatíva alapján számolt ellátmány, amiből már lehet akár krétát is venni.Ráadásul a tömegképzés EU-csatlakozási kívánalom is. Hogy ez a tömegképzés enyhén szólva mérsékelt színvonalú, az oktatáspolitika irányítóit szemmel láthatólag nemigen érdekli. Fő, hogy meglegyen az „örömteli” létszám, teljesüljön a terv – az egyetemek „piacosodva” legyenek önellátóak. Ez alá a felsőoktatási (immár nem Magyar–Szabó–Dinya–Stark, hanem Pokorni–Pálinkás–Kiss– Stark) koncepció alá dolgozva, követendő példaképpé léptek elő az elképesztő hallgatói létszámmal, de a kívánatos létszámú és felkészültségű oktatói gárda nélkül működő főiskolák, a túlélés érdekében egyetemek sorra kényszerülnek a főiskolai képzés bevezetésére. Mert akárhogy hívjuk a három (vagy akár négy) éves kurzust, a BSc valójában főiskolai, gyakorlatorientált képzési fokozatot jelent. A természettudományos képzésben technikusnak vagy tanítónak véleményem szerint elég a három, sok a négy év. De bármennyi legyen is e határokon belül, vajon lehet erre építeni MSc szintet – ily módon kiteljesítve az egyetemi képzést? Akinek van valami oktatási tapasztalata, jól tudja, hogy naivitás a főiskolai szintű, hároméves képzési rendbe tuszkolt (pl. a harmadik–negyedik szemeszterben előadott), kerekre zanzásított biológiai és kémiai anyagra a hetedik–nyolcadik szemeszterben molekuláris biológiát építeni. Nem tudom, miért kell erőltetni a „ráépítéses” rendszert, kiagyalva különböző komplikált „ráfejelési” módozatokat a helyett, hogy a kétféle (tehát főiskolai és egyetemi) képzést egymás mellett hagyjuk élni és működni.No és mi van az egyetemi kutatással? Ennek sírját az ötvenes években ásták meg, amikor pártunk vezetői eldöntötték, hogy a szovjet mintát kell alapul venni, az egyetemek ne foglalkozzanak kutatással, azt bízzák az akadémiai kutatóhálózatra. Gyakran halljuk, hogy egyetemektől független kutatóhálózat tőlünk nyugatra is van. Csak elfelejtik hozzátenni, hogy azt nem a felsőoktatás rovására hozták létre. Az értelemszerűen összetartozó oktatói és kutatói szférát szétválasztva az egyetemek többsége alól a kutatási lehetőség szőnyegét szépen kihúzták. Kivételt jelentett az egyetemi tanszékek töredéke: mérsékelt szinten kaptak dollárért műszert, vegyszert és útlevelet azok a vezető professzorok, akik a szovjet tudomány felsőbbrendűségének szajkózása, pártunk és kormányunk iránti elkötelezettségük fennhangú erősítgetése fejében részt vehettek nyugati kongresszusokon – fenntartva a pártunk és kormányunkkal való jó kapcsolat látszatát.Kétségtelen, hogy a „fekete” éveket felváltó „szürke” korszakban ez a tudománypolitikai nyomás enyhült. Az egyetemen azok maradtak, akiknek nem volt elsődleges érdeklődési körében az új fáradságos megtalálása. Minthogy a hangoztatott hármas követelménynek (oktatás–kutatás– politikai megbízhatóság) meg kellett felelniük, a silány lehetőségekkel élve próbáltak egy „kisdoktorit” összehozni (ami egyébként az előmenetel feltétele volt). Érthető, hogy a műszer-anyagigényes, kísérletes területeken (biológia, fizika, kémia) nem volt valami bő a tudományos hozam. Lényegesen kedvezőbb volt az eredmény a mezőgazdasági képzés központjait ellátó egyetemeken, ahol a műszer-vegyszerhiány nem volt komoly akadály (e sorok írójának tájékozottsága a humán terület képzésével kapcsolatosan meglehetősen gyér, ezért ezekre nem is merészel kitérni).Ezt a helyzetet örökölte a jelenlegi felsőoktatás, amit nem lehetett tartósan konzerválni. A tehetséges és érdeklődő hallgatók, az ambiciózus – még el nem fásult – fiatal oktatógárda részt kér a tudományos munkából. Az az oktatói réteg, amelynek jól jött a tudományos semmittevést legalizáló nincstelenség, lassan kivész, és már nem tekinthető mértékadónak. Nem azt tapasztaltam, hogy az egyetemeken tudományellenes légkör alakult volna ki. Lehet, hogy voltak (vannak) ilyen harsány vélemények, de már nem ezek a jellemzőek. De a sikerrel és reményekkel indult doktori képzés is könnyen válik zsákutcává, ha a támogatást nem bővítik, és a lehetőségek körét nem szélesítik.Ez az állapot, amelyen az Antall-korszak segíteni nem tudott (leszámítva a gyorsan elhaló, pillanatnyi segélyt nyújtó FEFA-rendszert), a Horn-korszak nem akart, uralkodóvá és talán viszszafordíthatatlanná válik, ha az Orbán-korszakban nem következik igen gyorsan érdemi beavatkozás. Fel kellene ismerni, hogy a hiány és lemaradás helyrehozatalára a felsőoktatás alapokig menő, mielőbbi konszolidációjára van szükség, figyelembe véve az akadémiai intézetek konszolidációjának erényeit és hibáit. Mindezt a helyett, hogy a felsőoktatást a ma divatos piacosítási szempontoknak engedve dobjuk az enyészet martalékául, és engedünk az elsilányítási tendenciáknak. A segítség pedig ne tessék-lássék szivárogtatás legyen 60%-os támogatással, hanem érdemi. Az ehhez szükséges források biztosítása igen nehéz – még az egyre javuló gazdasági körülmények ellenére is. Kiváló ötletnek tartom a gazdasági szféra ösztönzött bevonását (elsősorban adókedvezmények nyújtásával).A normatívák kiigazításán felül biztosítani kell az intézményfenntartáshoz, működtetéshez szükséges kereteket is. Nem kell valódi sárgaréz kilincs a mellékhelyiségek ajtóira – ahogy az egyik „szegény” akadémiai intézetben láttam – de ne kelljen a mennyezetről potyogó vakolattól védenünk immár muzeális műszereinket. Ha ezek az intézkedések realizálódnak, megengedhető, enyhén optimista túlzással már mondhatjuk és leírhatjuk, hogy a szerkezeti változások „megtörténtek”.