A konszenzusbeszéd csapdája

Nem várt hullámokat kavart a június 5–6-i köztársaságielnök-választás első és második fordulója. Az ellenjelölt hiánya és a pártvezetők nyilatkozatai alapján a sajtó, illetve a politikai közvélemény egyfordulós, „konszen-zusos” elnökválasztásra számított. A parlamenti fiaskót a pártvezetők napokig tartó nyilatkozata, a hivatásos tollforgatók publicisztikai háborúja követte: mindenki az ellentáborra hárította a felelősséget a „botrányért”. A kérdést pártpolitikai szempontból megközelítők közül többen szégyent, árulást emlegettek, míg mások – pártsemleges megközelítésből – a demokrácia karikatúráját látták a történtekben.Mindezekkel szemben én – más irányból közelítve – úgy vélem, hogy a botrány ellenére nem történt deviáns vagy rendkívüli dolog. Tágabb összefüggésekbe helyezve a történteket, a szavazási eredmény legfeljebb a túlzott várakozásokhoz képest hozott meglepetést. A várakozások ugyanis több szempontból is irreálisak voltak, s életidegen feltételezésekkel éltek. Melyek voltak ezek?Az első az, hogy a pártvezetők nyilatkozataiból egy az egyben következtetni lehetne a képviselők tényleges szavazataira. S ez nemcsak azért, vagy nem feltétlenül azért irreális, mert egyes pártok esetleg tudatosan a politikai közvélemény – és a többi politikai szereplő – megtévesztésére törekednek, mint már az emlékezetes Bruhács-ügyben is felmerült. Hanem azért, mert a törvény- és határozati javaslatokon való szavazással ellentétben személyi döntéseknél a szavazás titkos, s így a párt-, illetve frakcióvezetők semmilyen eszköztárral nem rendelkeznek képviselőik megfegyelmezésére. Személyi ügyekben így „eredeti értelemben” – a frakciófegyelem korlátai nélkül – érvényesülhet a képviselői szabad mandátum elve. A valóságban tehát a pártvezetők közti megegyezés, a pártdöntés vagy a pártvezetői nyilatkozatok a képviselőket közvetlenül nem kötelezik a szavazásnál. Esetünkben a frakciók amúgy sem írták kötelezően elő tagjaik számára, hogy miként kell szavazniuk. De titkos szavazásnál egyébként is tág tere van az ún. protestszavazatnak – amikor valami elleni tiltakozásként a várttól és a pártvezetők elvárásaitól eltérően szavaznak –, bármi legyen is az oka: a jelölt személye, a saját jelölt hiánya (szocialista, szabad demokrata vagy akár kisgazda oldalon) vagy éppen az elnökválasztás módja (a MIÉP mellett más pártoknál is előfordulhatott ilyen).A második az volt, hogy az ellenjelölt hiánya politikai konszenzust jelent. Már a választást megelőző hetekben láthattuk, hogy nincs így. Mádl Ferenc személye ugyan eléggé pártok feletti volt ahhoz, hogy a szocialisták és szabad demokraták – részben éppen saját konszenzusbeszédük foglyaként – ne állítsanak ellenjelöltet, de politikailag mégsem annyira semleges ahhoz, hogy mindenki elfogadja az ellenzék soraiban. Mádl jelölésével a kormánypártok tehát sikeresen megosztották a szocialistákat és a szabad demokratákat: az ő személye számukra elfogadható, de mégsem konszenzusos jelölt volt. Legfeljebb kvázi konszenzus alakult ki személyéről. Ezt tükrözte az elnökjelöltre leadott 251, 238, majd 243 szavazat, ami az egyes fordulókban leadott 350-365 szavazathoz viszonyítva igen magas szavazatszámot jelent.A harmadik illúzió – s cikkem alábbi részében ezzel szeretnék foglalkozni – a konszenzus és a kétharmados döntéshozatal viszonyával függ össze. Azzal, hogy a kétharmados többség a magyar politikai gondolkodásban és az alkotmányban is mintegy a „konszenzusos” döntéshozatal kritériumává vált. A kétharmados többségre így sokan mint a „konszenzusos elnök” megválasztásának a kritériumára tekintenek, miként maga az alkotmány is normatív célként állította fel a kétharmados többséget mint az első két választási forduló eredményességi kritériumát. S csak ha a kétharmad a második szavazási fordulóban sincs meg, szállítja az alkotmány lejjebb a szükséges szavazatszámot többségivé. E kétharmados többség meghiúsulása, az első két forduló eredménytelensége felháborodott, rezignált, illetve cinikus reakciókat váltott ki. Véleményem szerint a reakciók eltúlzottak voltak, hiszen – a gyakori vélekedéssel ellentétben – a kétharmados többség és a konszenzus nem szinonimák s nem is azonosíthatóak. A kétharmados többség ugyanis nem jelent konszenzust, csak minősített többséget. 1995-ben például megvolt a kétharmad, mégsem volt konszenzus. Az idei elnökválasztáson viszont a kvázi konszenzus mellett sem volt meg a szükséges kétharmad. Csupán az ellenjelölt hiánya és a látszat- (valójában inkább részleges vagy kvázi) konszenzus keltette az egyfordulós elnökválasztás illúzióját, s vezetett – az eltúlzott várakozások következtében – csalódáshoz.Az első két forduló kudarcát azért sem szabad túlértékelnünk, mert nagymértékben hozzájárult az alkotmányban rögzített kétharmados szabály túlzott szigorúsága. Ez a szigorúság jól látható, ha összevetjük az első két, valamint a harmadik forduló eredményességi szabályait, vagy akár az idei elnökválasztás tényleges szavazási eredményeit. Az első két és a harmadik forduló eredményességi szabályai között ugyanis nem egyszerűen csak annyi a különbség, hogy a „kormányozhatóság” célszerűségi szempontja alapján (azért, hogy az elnökválasztás végül mindenképpen sikeres legyen) az alkotmányozó az első két fordulóhoz képest a harmadikban egy léptékkel szűkebb többséggel is megelégszik: ha nincs kétharmad, legyen elegendő a jelen lévő képviselők többsége. Valójában nem egy lépcső, hanem szakadék tátong a két eredményességi kritérium között: a különbség ugyanis nem egy, hanem három fokozat. Ez könnyen belátható, ha áttekintjük az egyes esetekben szükséges szavazatszámokat. Ha mind a 386 mandátum be van töltve, akkor míg az első két fordulóban 258 szavazat szükséges a sikeres elnökválasztáshoz, addig a harmadik fordulóban szélsőséges esetben, azaz fél ház (azaz a határozatképességhez minimálisan szükséges létszám) esetén mindössze 98, de telt ház esetén is csak 194.A meglepő számok magyarázata, hogy az alkotmányozók az egyszerű és minősített többség négy egymás után következő variánsa közül a két „szélső” esetet választották, s tették meg a három elnökválasztási forduló sikerességi kritériumának. A többségi kritériumok lehetséges variánsai, melyek közül az alkotmányozók kettőt kiválasztottak, az enyhébb kritériumtól a szigorúbb felé haladva a következők: 1. a jelen lévő képviselők abszolút többsége (nevezzük gyenge többségnek); 2. az összes képviselő abszolút többsége (erős többség); 3. a jelen lévő képviselők kétharmada (gyenge kétharmad); 4. az összes képviselő kétharmada (erős kétharmad). Az alkotmányozók a konszenzusérvelésnek engedve az első két forduló eredményességét az erős kétharmadhoz (4.), azaz a legszigorúbb kritériumhoz kötötték, majd maguk is tartva túlzott szigorúságától, a harmadik fordulóra mindjárt három fokozattal lejjebb tették a lécet, a gyenge többséget (1.), azaz a legkisebb többség kritériumát választva. Azaz az első két forduló „szélsőségesen” konszenzusos döntési szabályát egy „szélsőségesen” guver-namentalista, döntésközpontú szabály-lyal váltották fel a harmadik fordulóra.Az első két elnökválasztási forduló erős kétharmados szabályának (4.) szigorúságát jól mutatják a következő példák. Az első, hogy az erős kétharmados szabálynak harmadik fordulóra való kiterjesztése mellett – amit a Torgyán-ellenes fronthoz csatlakozó szocialista politikusok a múlt évben javasoltak – az államfő széke augusztustól üresen maradna. A második példa az erős kétharmados szabály (4.) szigorúságára az 1995-ös választás. Akkor az MSZP–SZDSZ államfőjelöltje alatt a kormánykoalíció 72 százalékos parlamenti többség ellenére is „rezgett a léc”: két további kormánypárti képviselő hiányzása esetén kudarchoz vezetett volna az első forduló (de azonos eredmény mellett a második forduló is). Az erős kétharmad (4.) kritériumának szigorúságát mutató harmadik példa lehet az, ha az egy fokozattal enyhébb (3.) gyenge kétharmaddal, azaz a jelenlévőkre vetített kétharmados többséggel hasonlítjuk össze. E gyengébb kritérium szerint az idei elnökjelöltnek is megvolt a kétharmados többsége a választás mindhárom fordulójában. Ehhez képest az erős kétharmad (4.) kritériuma azért szigorúbb, mert a hiányzó képviselőket is – akiknek létszáma az idei választás három szavazási fordulóján 23–35 között mozgott – az elutasító szavazatokhoz „számítja”. (Meg kell azonban jegyezni, hogy a szavazásról való hiányzás – betegség, utazás stb. mellett – valóban lehet taktikai, azaz a tartózkodásnál is gyengébb nem szavazat.) Szoros eredmény esetén tehát előfordulhat – miként 1995-ben és az idei választáson is –, hogy a választás sikere a részvételi aránytól függ.A fenti példa azt is mutatja, hogy az elnökjelölt többsége igen nagy volt az idei választásokon – annak mindhárom fordulóján (lásd a mellékelt táblázatot). Ennél magasabb szavazatarány elvárása – különösen annak normatív előírása, miként az alkotmány teszi – életidegen, politikailag irreális. Ebből a szempontból megtévesztő az 1990-es és némileg még az 1995-ös elnökválasztás is: az első a rendszerváltás egyedi körülményei, a második a szokatlanul széles parlamenti háttérrel bíró kormánykoalíció léte miatt. Lehetséges, hogy hosszabb távon ezen elnökválasztások lesznek a kivételek. Az idei választás sajátossága leginkább abban állt, hogy a kormánykoalíció – jelöltjének sikeres kiválasztásával – olyan módon osztotta meg az ellenzéket, hogy az nem állított önálló államfőjelöltet. Az ellenzéknek ez a megosztottsága tükröződött a leadott szavazatokban is.A magyar politikai gondolkodásban magasra értékelt konszenzus hangsúlyozása, a konszenzusbeszéd sem tudta elfedni, hogy az elnökválasztás a politikai folyamat, azaz az egymással rivális és ellenérdekelt politikai szereplők küzdelmének a része. Az idei választáson elértnél nagyobb szavazatarányra ezért csak kivételes esetekben lehet számítani. A konszenzusos államfő jó dolog ugyan, a köztársasági elnöki pozíció teljes depolitizálása azonban nemcsak illúzió, de politikai demokráciában nem is feltétlenül kívánatos cél.