A Tisza legyen azzá, ami: sárarany

„Nyári napnak alkonyulatánál...” – jól ismerjük a költő szavait, a kötelező olvasmányt „hozzávarrták” tudatunkhoz. De vajon milyen alkony van ma: nem éppen magának a Tiszának alkonyodott-e be? Az élővilágon meg ártéri házakon túl pusztult-e valami? S hogy jobb legyen a jövő, vajon elegendő-e a gátakat magasítani, a folyamot egyenesíteni, vagy mást kell tenni?Elült az ár, a múltba vész a szennyezés ügye, az átlagember, a természet rendje szerint tompuló emlékezettel, egyre kevésbé tudja, mi is történt valójában; mi volt, mi van. Főként pedig: nem veszi észre, hogy a cián, az ár magamagán hogyan söpört keresztül. A Tisza ma nem ugyanaz a folyó, mint néhány hónappal ezelőtt volt.Szemlézzük egy kicsit a múltat, tanulságos dolgokra bukkanunk. A folyam történetét még nem írták meg. Születtek tiszteletreméltóan szaktudományos monográfiák a halászatról, a vízszabályozásról vagy a holtágakról; aki a könyvtárak polcain kutakodik, talál horgászkalauzt, táborozási tanácsadót vagy gyönyörű fényképalbumot – de a folyam történeti szerepét földolgozó alapműről nem tudok. Pedig nem érdektelen a kutatás! Már maga a tény is elgondolkodtató, hogy míg a Dunáról könyvtárnyi könyv szól, addig a „legmagyarabb folyóról” jóval kevesebb. Mi ennek az oka?A Tisza neve nem „ősmagyar”, legvalószínűbben eredete szerint ős-indoeurópai, s jelentése valami „iszapos, sáros” lehetett: beszélő név tehát, ha nem is a mi nyelvünkön szól. A Duna viszont szkíta nevezettel bír, jelentése egyszerűen: folyó. Megjegyzem: a vizek nevei messzi évezredekre elvisznek minket, használatuk igen konzervatív. Ami tehát a mi vizünkről tartósan megragadt a tudatban: sok hordalékos volta, nem gyors folyású, hanem inkább szétterülő léte. Talán éppen a partvidék lehetett a névadó, s nem a víztest maga. Ez arra utal, hogy az alsó folyás mellett kellett az elnevező népességnek élni, hiszen a hegyek között, jellege/jelleme más. A Duna maga a folyó, széles, hömpölygő vagy rohanó víztömeg, aki a partjára ér, rögtön tudja, hol van. A Tiszát úgy látni meg, hogy a zsombékon, nádon áttörve, tocsogókon átgázolva, uszadékokat kerülgetve széthajtjuk a füzek leomló ágát: s előttünk a szőke víz kicsit nyíltabb, nagyobb tere.Érdemes a magyar költészetben kikeresni jelzőit (könnyűvé teszi ezt a remek számítógépes verstár): a leggyakoribb a „füzes”, míg a „szőke” alig-alig szerepel. Pedig a kereskedelmi Barbie-gondolkodás már régebben is ezt konzumálta. (Megjegyzés megint egy névről: a Barbie a barbárból származik, valóban: ez a nejlonbaba Európa egyik lerontója!) Aki talán először használta a szőkeséges jelzőt, Vörösmarty, ám hőseposzaiban valami Rajna-félét teremt belőle. Ismerik a vizet, s írnak róla az alföldi poéták, a dunántúliak azonban alig, s ha mégis, érezni, hogy nem belülről. A Duna viszont nemcsak a magyar irodalomban, hanem egész Európáéban jelentős szerepet játszik. Utazók utaztak hátán, s papírra vetették élményeiket, olykor divatot csinálva, s a Kelet felé ve-zető főútként bemutatva.Nyilvánvalóan más a történeti szerepe a Tiszának s a Dunának, e két külön jellemnek. Anonymusnál a Tisza mint földrajzi vonatkozási pont szerepel. Átkelnek rajta, elérik a partját, táboroznak mellette. Az első, máig élő dicsérőt a reneszánsz korában osztották ki neki, amikor is a halban hemzsegőnek, kosárral halászhatónak tartották. Igaz, ami igaz, a külföldi fi nem lódított, csak tódított, a vesszővarsás halászat csúszott át garabolyos merítésbe a tollán. A sok kincset adó, javakban bővelkedő folyamvilág a török korban menedék volt, nehezen járható terein, az idegenek számára vad vízi világban jól megélt a magyarság jobb idők jöttéig.Jobb idők? A kora újkorban, a Habsburg-modernizáció ágensei előtt rögvest mint gond, baj, probléma jelenik meg a Tisza világa. Például nem lehet hajózni rajta. Szabályozni kell. Időnként erre megy, máskor meg arra hajt a fősodor. Kiszámíthatatlan. Zabolát neki! Akadályozza áradása meg a körítő mocsarak a szántást-vetést, azaz az ésszerű gazdálkodást: lecsapolni, hasznosítani, kihasználni! Mintha korábban nem gazdálkodott volna ésszerűen a magyar: dehogynem – de persze másként. Gondozta, tudomásul véve sajátos törvényeit. A török időkben persze sok minden tönkrement, de a hagyomány nem veszett el. Most viszont fölmértek és kifundáltak a mérnökök, törvényeket hoztak az okosok, ásót, kapát nyomtak a lakosok kezébe. Utóbbiak emlékét emlékmű őrzi, s a szegény földmunkás a kizsákmányolt pária jelképes alakjává magasztosult. Egyfelől mint a munkásmozgalom ősfigurája, másfelől mint elesettként felkarolandó szegény. Kenyeret kell adni a kezébe: osztályharcos vagy karitatív alapon.A szervezett kenyérosztás pedig egyenlő a jól szervezhető, ellenőrizhető katonás tömegmunkával (bármely szögből nézzük is, a térparancsnok vagy a járványügyi ellenőr posztjáról – mindegy). Arról nem nagyon esett szó, hogy a szegénység azokból állt össze, akiknek kivették a hálót a kezükből (nos, ide hogyan alkalmazható a rendszerváltásban elkoptatott kínai közmondás a hálóról meg a halról?), lehetetlen lett a halászat, csíkászat, pákászat, sulyomszedés, nádvágás, sásszövés, zsombékon legeltetés, s mindazon megélhetési módok, amelyek századokon – de inkább évezredeken át – megfelelő megélhetést adtak a tájban élőknek. Rend az lett, nagybirtokkal és kiszáradással. Meg pénzzel persze. Általánosságban jól ismert Vásárhelyi Pál és az olasz mérnök vitája a Tisza-szabályozás módjáról, de annál kevesebb szó esik – a történészek által alig földerített – valódi háborúról, amely pénzügyi érdekcsoportok között folyt, s minek haszna nem a Tiszán folyt ki az országból.Lett tehát egy ország, amely gátak közé szorítottságában második Európában. De az elsőben, Hollandiában a gáton áttekintve az óceánt látjuk, minálunk meg a szembegátat. A folyó meg lassan-lassan mint ellenség jelent meg most már a közgondolkodásban is. Igaz ez a Dunára is persze, meg más helyekre mindenfelé a világon. Csakhogy a gondokat valójában nem a folyó okozta, hanem az életébe való kapzsi beavatkozás.A butaság.A műveletlenség.Az önhittség.Mert nem vették számba azok, akik döntöttek, hogy miért más a Tisza, mint mondjuk a Duna vagy a Pó, miért más az életük, s ha más, akkor másként kell közelí-teni hozzájuk.Nem véletlen, hogy a Duna évezredekig (s most csak a Kárpát-medencéről beszélek) határfolyó volt, s az sem véletlen, hogy éppen egy a pusztából (pusztából? – Meótisz mocsarából!) jött nép fiai – azaz hun eleink – egyesítették először a Közép-Duna-medencét (mármint uralmi szempontból). A Duna a maga nagy folyam mivoltában összekötött távoli tájakat: mindig hajózták, a négy világtáj népei találkoztak és elegyedtek, ötvöződtek a partján. Egy vonal volt, egy út, valami, ami éles határokkal létezik. A Tisza valójában, ahogy kiért a hegyek közül, egy övezetet jelentett inkább, hoszszanti tájat, sajátos, hatalmas környezetet, mintsem menetrendszerű járatokkal hajózható vízi ösvényt. Aztán legyőzték.Ma már (szinte) mindenki számára világos, hogy hibás volt a kétszázötven éves „fejlődés”, elveiben és gyakorlatában is. A hatalmas gátrendszerek több kárt tettek, mint hasznot hoztak, értsünk ezalatt bármit is. Semmilyen módon nem igazolható a tájátépítés. Elgátolták a szabad folyást, erőműveket telepítettek. Minek? És akarnak még újabbakat is – igazolhatatlanul. Haszna csak az volt, amit kárának hittek: a sekély vizű tó keletkezése, a menedék az élővilágnak, az öntisztító képesség művi úton történt újrateremtése.A Tisza nevéhez most megint szenny tapad a köztudatban: cián, mérgező iszap, döglött hal. Valami gusztustalanság. A tévék ezerszer mutatják ugyanazt a képsorozatot (mert így egy kiszállással, benzinköltséggel is működik a szem rágógumija): vérző haldög sodródik a vízen, cuppog a gumicsizma a sárban, a halász cserzett arca könnyben fürdik, öreg néne zokog összedőlt háza mellett, a borjak bőgnek a vízben. Vagy a másik véglet: a szponzorált idegenforgalmi áltudósításokon rózsaszínben megy le a nap; egyenesen a hallét bugyborékoló bográcsba, gyermek lubickol, nagylány sütteti a napon mindenét. Barna hasát mutogató sellő vagy fehér hasát úsztató haldög ugyanazon sereg katonája: a hazugságé. Mást mutatnak, mint ami a valóság.Miért most írom mindezt, s miért nem az ár meg a pusztulás óráiban? Mert kezdünk felejteni, s csak az marad az eszünkben, amit odavarrnak. Legyünk környezetvédők: tartsuk tisztán az elménket! Itt valami rossz történt, s hogy jobb legyen a jövő, a törvények működését a múltban kell felismerni.Vannak jó jelek: az erőszakos gátépítés helyett mintha a szelíd istápolás, kitüntetett pontokon való engedés lenne a vezérelv, a szántónak alkalmatlan terek viszszagyepesítése, a foki halászat korszerűsített visszaállítása, erdőtelepítés. De vannak rossz jelek is. A Bodrogot, kevés máig természetes partú folyóink egyikét, gátak közé akarják zárni. Ne hagyjuk! A népköztársasági butaság építeni engedte mélyföldi házsorokat nem kell újjáépíteni, kapjanak másutt házat, házhelyet az ott lakók. A Felső-Tisza mint paradicsom és aranyföld jelent meg az utóbbi évtizedekben sokak előtt, akik eljutottak a partjára. Ne hagyjuk, hogy mostani lesújtott állapotát kihasználva terein vezessék át az autópályát – mint ahogyan részérdekek ügynökei akarják a beregi síkon.Érdekes képet mutat Ady és (a) Tisza viszonya. Az életmű első felében a folyó szerepel – nem túl jelentősen, a másodikban pedig Tisza, a politikus. A költő vizionálásában mint a Nagy Rossz jön elő a rideg alak. Vigyázzunk: folyónk ne így rögzüljék tudatunkban. Ne politikai tarokkpartik ütőlapjává, hanem az új, zöld Magyarország szimbólumává legyen. Azzá, ami: sárarany.