Információs vagy tudástársadalom felé tartunk?

Már Homérosz tudta, hogy a trójai és a görög tábor emberfölötti tettekre képes hősei nem alkalmasak sem a vár megvédésére, sem az elfoglalására. Tróját a találékony emberi elme vette be. Elestét az „információ” hiánya magyarázza. A vár védői nem kaptak hírt arról, miért készül a faló, s nem ismerték a titkát, hogy „gyomra” ellenséges katonákat rejt, akik majd kitörnek, s megnyitják a kapukat a görögök előtt. Lám, az emberiség egyik legrégebbi eposza is felfogható az „információs társadalom” nézőpontjából. De arra is gondolhatunk, bizonyára másként alakul történelmünk, ha Julianus barát e-mailen vagy SMS formájában értesíti IV. Bélát a tatárok készülődéséről. Esetleg felhívja maroktelefonján, s addig érvel, amíg meggyőzi a veszély nagyságáról. Ebben az esetben a hír beszáguldhatja egész Európát is, ámbár az kevésbé valószínű, hogy a saját érdekeik érvényesítésével elfoglalt hatalmak segítségünkre jönnek.Föl sem merül a címben szereplő kérdés, ha az újkor hajnalán bátor hajósok nem vágnak neki az ismeretlen tengereknek. A nagy földrajzi felfedezések nélkül az európai gondolkodás eredményei nem jutnak el a világ távoli pontjaira, s ma – többek között – Amerika fejlődését az őslakosság ettől eltérő szellemisége határozza meg. Nem a „mi lett volna, ha” kérdését szeretném fölvetni, hanem azt, hogy ezekről az utakról sokan sokféleképpen tudósítottak. Ezeknek az ismertetéseknek (információknak) egy része helytállónak bizonyult, nagy része tévedésnek vagy álomnak. Az utazási tudósítások óriási tömegében sok hír állította a figyelem előterébe a tényleges lehetőségeket, s ezzel bizonyult történelemformálónak, más részük az El Doradóról szóló mesék miatt. Miközben az európai ember a maga tudásbeli fölényével benépesítette a távoli földrészek jelentős részét, kirabolta, részben vagy egészben kiirtotta az ott élőket; igen sokan fizettek életükkel hiszékenységükért. Azért, hogy a tudósítások (az információk) félrevezették őket. Ugyanis nem csupán a hír fontossága örök, de tartalma is meghatározó jelentőségű.Kétfelé ágazó útAki nem a mai középiskola közhelyeinek színvonalán ismeri a történelmet, az tudhatja: amióta az ember közösségben él, az mindig is „információs társadalom” volt. Az emberek közti kapcsolatokban döntő szerepük volt a külvilágról, a távoliról tudósító híreknek és az új ismereteknek. A társadalmak működőképességét pedig a kommunikáció biztosította. Csak éppen a hírszerzés, amire az ókor nagy hadvezérei is komoly gondot fordítottak, nem mindig volt sikeres; csak éppen az ismeretek újdonságértékét nem mindig használták fel. No meg a hírek, az ismeretek terjedésének sebessége változott az idők folyamán, s ezzel együtt azok köre is, akik hozzájutottak. Nagy lépés ebben a gondolat és a tapasztalat írásban rögzítése, majd a nyomtatás feltalálása. Ámbár ezek sem hasznosultak egyik napról a másikra: évszázadokig tartott, amíg a sokszorosított szövegek – magányos – olvasása kiszorította a szóbeli műveltséget. E sorok írójának életében e téren is óriási változások következtek be, s ez valóban átalakította az életünket, s várhatóan még jobban át fogja alakítani.A kérdés csak az: hogyan?A háború után egy Tilda névre hallgató ló vontatta kocsival négy napig utaztunk Budapestről Nagykanizsáig. Ma négy óra alatt még a személyvonat is eldöcög odáig. Verne Gyula merész képzelete nyolcvannapos Föld körüli utazásról álmodott, ma ehhez két nap sem kell. A toulouse-i repülőgyárban készülő új óriásgép úgy fogja tizennyolc óra alatt Ázsia legtávolabbi városaiba szállítani utasait, hogy ha van pénzük, akár fekvőhelyet is válthatnak. (Olvasom a Newsweekben.) S ha eljutnék egyszer San Franciscóba, a távközlés vagy a számítástechnika segítségével bármikor kapcsolatba léphetnék Budapesten tartózkodó szeretteimmel. Ahogy máris megtehetem, hogy megnézzem a washingtoni kongreszszusi könyvtár katalógusát, vagy újdonságokat keressek a világ nagy kiadóinak legújabb könyvei között. Annak is szemtanúja voltam, hogy a holland virágkertész behívta számítógépe képernyőjére a piaci árakat, és ezek tanulmányozása alapján döntötte el, mikor dobja piacra – a várható legnagyobb haszonnal – tulipánhagymáit. A lehetőségek és az ezekben rejlő előnyök óriásiak.Az, hogy a húszévesek jobban élnek ezekkel, mint az idősebb nemzedék tagjai, természetes. Mégis sűrűn meglepődöm, hogy tanítványaim, akik „hivatalosan” soha sehol nem tanultak számítástechnikát, mi mindent tudnak, milyen természetesen használják azt a technikát, ami nem csupán a nagy egyetemeken áll – ha nem is korlátlanul, de elfogadható mértékben – a rendelkezésükre, hanem sokuk otthonában is. Az ismeretek elsajátításában ma még kisebb szerepet vállal a közoktatás, de a magánúton elérhető lehetőségeik olcsóbbak és nagyobbak, mint – mondjuk – a nyelvtanulásé. Meglepetten tapasztalom, hogy azok, akik semmilyen idegen nyelven nem beszélnek, a számítógép kezeléséhez szükséges angolt gyorsan elsajátítják. A butító, félrevezető, érzékeket fölcsigázó és gátlástalanságra buzdító nemzetközi kínálat képanyagának befogadásához pedig ennél több nem kell. És e gondolatnál rögtön kétfelé válik az emberiség előtt most megnyíló új lehetőség értelme: tudásunk gyarapítását szolgálja, avagy kiszolgáltatottá tesz annak a hatalomnak, amelynek éppen eme eszközzel való élés és visszaélés a célja.A számítástechnikai ipar termékei szüntelenül változnak, mert különben az újabb és újabb módszerek (idegen szóval szoftverek, programok) kezelésére nem alkalmasak. A számítástechnikusok pedig kétévente új módszereket kényszerítenek ránk, hogy új gépeket kelljen vennünk. Ördögi kör. Arról nem is beszélve, hogy a magyar költségvetés – mivel nálunk sokan és korán felismerték a számítástechnika előnyeit – milyen iszonyú összegeket költött már gépek és módszerek vásárlására; olyan gépekre és módszerekre, amelyek azóta rég elavultak, s tulajdonképpen már azelőtt használhatatlannak bizonyultak, hogy az adott körben betöltötték volna feladatukat. Az ördögi kör mellett ördögi verseny. Időnként rossz szájízzel veszem tudomásul, hogy azok, akik tizenöt-húsz évvel ezelőtt e technika hazai úttörői voltak, ma változatlan érvekkel küzdenek változatlan célokért – alapvetően más feltételek között, alapvetően más eszközökkel számolva. Hogy közben nem csupán hősies küzdelmet folytattak-folytatnak, de szűkösnek éppen nem nevezhető megélhetésre is találtak, azért nem ők a felelősek, ez is az ördögi kör része. No meg persze óriási üzleti érdekeket szolgáltak ki, többnyire akaratlanul és saját haszon nélkül.Üzlet és hatalomAzért érdemes erről beszélni, mert a változó világ olyan jelenségével van dolgunk, ami szándékainktól függetlenül létezik, s vagy elszenvedjük a következményeit, vagy kihasználjuk az előnyeit. Az óriási üzletet. S mivel a számítástechnikában és a hírközlésben érdekeltek újabban nagy teret kapnak a közfigyelemben, nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a kényszer, ha nem látjuk át összefüggéseit, óriási veszéllyel jár. Tovább mélyülhetnek a társadalom törésvonalai, az egyes ember kiszolgáltatottsága és magányba zártsága, a még megmaradt közösségek szétesése, a felületes gondolkodás, a tájékozódást és a közügyekben állásfoglalást akadályozó műveletlenség; s mindezek következtében a hátrányba kerülők dühe, elkeseredettsége, rombolási vágya és/vagy minden – a szerzési lehetőségek körén túli – dolog iránti közönye. A posztmodern filozófiát olvasva az a benyomásom, hogy korunk kiemelkedő gondolkodói – eszmekörük kereteitől függetlenül – mindezt bekövetkezettnek látják.Az ember évezredeken keresztül a természeti valóságban élt, érzékelt hideget és meleget, éhséget, szomjúságot, jóllakottságot, a keményt és a puhát, a saját erejével elvégezhetőt és az elvégezhetetlent, az érzékszerveivel beláthatót, hallhatót, az időt és a távolságot. A mítoszok és más történetek szóbeli befogadása csak rövid időre ragadhatta magával képzeletét. Az embert nyomtatott szövegek (és képek) magányos olvasása (látása) a XVIII. század végétől helyezhette először tartósan olyan képzeletbeli világba, amit más teremtett számára, ahol jól érezhette magát (vagy megrendülhetett); ahol teret talált vágyainak, kikapcsolhatta az életéhez kötött időt, elszakadhatott attól – azért, hogy a múltba vagy a jövőbe álmodhassa magát. Közben azonban gyermekkorában tanulnia, később dolgoznia kellett, a képzelet alkotta világokra kevés ideje maradt. És keveseknek.Ráadásul a kezébe kerülő könyvek jelentős részéből (talán többségéből) nem hiányzott a tanító-nevelő szándék, az emelkedés eszméje, az etikai mérték. Az európai művelődés alapgondolatát adó görög fogalom, az „antroposz”, a fölemelkedés, a messze tekintés igénye, ami nélkül a szabadság (ugyancsak európai) fogalma nem lenne ellentétpárja a „szolgaságnak” (Petőfi szavával: a rabságnak). Napjaink embere sokkal több szabad idővel bír, az iskola követelményrendszere is lényegesen kisebb, ül tehát a képernyő előtt, és belefeledkezik azokba a gondosan megalkotott világokba, amelyek fő célja, hogy szórakoztassák, azaz kiragadják az őt körülvevő valóságból, s tőle távol eső üzleti érdekek szolgálatába állítsák. Ezek a mások által berendezett látványvilágok – gyakran erős és ritmikus hanghatásokkal különös mámorérzetet keltve – gyakorlatban elérhetetlen javak „közelébe” viszik, elérhetetlen élményekkel ismertetik meg. Egyrészt hogy üzleti céllal befolyásolják fogyasztását, másrészt hogy lekössék figyelmét. Ez néha ellensúlyozza a munkanélküliség vagy a ki nem elégítő munka miatti hiányérzetet; máskor feloldja a mindennapok feszültségét. Mindenképpen erősíti az egyénben, hogy az egyre nehezebben áttekinthető összefüggésekben kijelölt helyét saját szándékaitól függetlennek lássa. Ezért önként mondjon le a közügyekbe beleszólás jogáról. A szabadságáról. Legyen üzleti vagy politikai érdekek szolgája.Ezekben a képzeletbeli világokban nemcsak mintaadó hősöket lehet semmiből teremteni, de föl lehet építeni olyan – a valóságban középszerű képességű – személyiségek csodálatát is, akik ugyancsak a figyelemlekötés, mámorkeltés, a „fogyasztás és a gyönyörökhöz jutás” vágyát keltik. Nemrég egy diákszínpadon csodáltam meg kedves barátom „énekes” előadói képességeit, akinek ehhez semmi mást nem kellett tennie, csak a hangerősítőt a szájához emelnie, az éneket mímelnie: amit hallottunk, nem az övé volt, de a látszat megtévesztő tökéletességgel működött. Ez azt jelenti, hogy teljes egészében kiváltható – a technika segítségével – az emberi nagyság, a tényleges teljesítmény. Az ártatlan befogadóra csak az ámulat és az irigység vár: ő is a megmutatott csodálatraméltóhoz szeretne hasonlítani. Akik ebben az üzletben részt vesznek, óriási hatalomra tesznek szert az emberek fölött. Ez is a közvélemény-befolyásolás egyik formája.Okkal gondolják a politikai hatalomra vágyók, hogy ezzel a módszerrel sikeresen valósíthatják meg uralmi vágyukat. Hogy közben maguk is rabjai ennek a gépezetnek, azt a siker rózsaszín fényében nehéz észrevenni. A távoli szemlélő kábultan nézi az amerikai elnökválasztás káprázatos (hihetetlenül drága) színjátékát. Eredményeként a fényszórók kereszttüzébe kerül valaki, aki tehetetlenül (és büntetlenül) szemléli, hogyan teregetik ki szennyesét, s jól tudja, a hatalmas birodalmat nem ő irányítja. Mindig engednie kell az üzleti hatalmak érdekeinek, miközben a társadalom mindennapjait a különböző szinteken jól működő önkormányzatok tartják a működőképesség és az egyensúly állapotában. Gondoljuk át még korunk egyik jellegzetes drámáját, Helmut Kohlét. Egyfelől századunk nagy államférfija lehetne teljesítménye emberi képességei alapján; másfelől talán hitt a kereszténydemokrata eszményekben. Miért akarta ezt a teljesítményt törvénytelenül elköltött milliók árán még erősebb fénybe állítani? Egyáltalán: hová tűnt az a hatalmas összeg, amiről szó van? Miért rombolta le a beszédeiben hirdetett eszményeinek hitelét – és saját mítoszát is?A képzelet teremtette „információs társadalomban” is szükség van valóságos teljesítményekre, már csak azért is, mert enélkül nem lehetséges a nélkülözhetetlen technika fejlesztése. Noha a fogyasztott javakat egyre kevesebben állítják elő, s a tudás birtokában lévők ehhez is igyekeznek minél nagyobb mennyiségben az olcsó munkaerőt felhasználni, ezeket a javakat mégis kézzelfogható formában kell létrehozni. Az élelmiszert is meg kell (valahol) termelni, a házakat és a bevásárlóközpontokat is fel kell építeni. (Az persze nem kizárt, hogy a nálunk most épülő hatalmas bevásárlóközpontok néhány év múlva olyan fölöslegessé válnak, mint az utcákon álldogáló ócska gépkocsik, mert a kereskedés és a szolgáltatás kérdését – házhoz szállítva – megoldja a számítástechnika.)Eszményekés módszerekA végső ellentmondás abban van, hogy egyre többen zárkóznának a képzelet kényelmes világába; aki ezt nem teheti – vagy nem teszi –, az nem az „információs”, hanem a „tudástársadalomban” érezheti magát. Ott, ahol a tudás megszerzése egyre nagyobb befektetést kíván (a Newsweek szavával: a tudás drága), a tényleges teljesítménynek is növekszik az ára. Ha viszont a munkát a tudásfölénynek kiszolgáltatottakkal végeztetik el, azt bizony éppen csak a létfenntartás szintjén fizetik meg. Az alkotó képességű „munkások” csökkenő számú „kisebbségét” nem lehet a látszatvilág politikai bűvészmutatványával megtéveszteni. Aki az újat létrehozó tudás birtokában van, az nem a hatalomtechnikai ügyességet, hanem a számára előnyös valós megoldásokat választja.A mai Magyarország elindult a fölvázolt úton. Ennek egyik következménye, hogy a választásokon egyre kevesebben mennek el szavazni. (Döbbenetes példa erre Marosvásárhely magyar lakosságának közönye.) A másik, hogy a nem meggyőző jelölteket, a hazug politikusokat a közélet iránt őszintén érdeklődők akkor sem hajlandók megválasztani, ha nincs más. Az eddigi három magyar választás nem ismétlődhet meg: eddig mindig volt valami, ami ellen érdemesnek látszott mozgósulni, s akadtak ismeretlen jelöltek, akikre éppen ezért szavazni lehetett. A következő választáson előtérbe kerül az egyén és a célok hitelessége.Az „információs társadalom” nagy kérdése: mi a tartalma, üzenete annak, amihez a korábban elképzelhetetlen gyorsasággal, beláthatatlan távolságokból hozzáférhetünk? Mit adnak közre, akik az eszközök és a módszerek fölött rendelkeznek? A hozzáférők pedig milyen értékrend, milyen szempontrendszer szerint válogatnak? Az értékrend, a szempontrendszer és az a bizonyos „antroposz”, a fölfelé törekvés és az előretekintés az, amit tudásnak nevezhetünk. Beleértve azt a képességünket (és felelősségünket), hogy a tudomány új eredményeit hogyan és mire használjuk. Atombombát készítünk, környezetet szennyezünk, a géntechnológia kiszá