Jobbközép kormány – balliberális média

Kétségtelen tény, hogy az elmúlt év második felében a koalíció gyors egymásutánban többször is csatát veszített a médiában. A rosszul megválasztott kommunikációs stratégiáért a kormány nagy árat fizetett. Az elszenvedett kommunikációs kudarcok következményeként gyorsan romlottak a kormányzó párt(ok) népszerűségi mutatói. A posztkommunista szocialista- és SZDSZ-szimpatizáns balliberális médiaelit a kezdeti bénultságból viszonylag hamar magához tért, és a maga szempontjából helyesen ismerte fel, hogy a rendkívül népszerű Fidesz-Magyar Polgári Pártot csak egyetlen eszközzel győzheti le: ha sikerül a közvéleményt meggyőzni arról, hogy a politikai elit tagjai pártállástól függetlenül mindannyian korruptak.Szajkózott vádakA szocialisták és a szabad demokraták az elmúlt négy év után egyetlen komolyan vehető kísérletet sem tettek annak bizonyítására, hogy ők tiszták lennének, és nem érintettek a kormányzásuk alatti korrupciós ügyek sokaságában.Miután egy ilyen tisztára mosási kísérlet teljesen reménytelen vállalkozásnak tűnt, ezért inkább a politikai elit egészét próbálták meg hírbe hozni. Céljaik elérése érdekében semmitől sem tartózkodtak, hiszen vesztenivalójuk már régen nem volt. Kezdetben a kormány tagjait támadták, és még attól sem riadtak vissza, hogy oktalan kommunistázásba kezdjenek, gondosan hallgatva arról, hogy bár a kormányban akadnak ugyan volt MSZMP-tagok, de ezek egyike sem volt soha a proletárdiktatúra fizetett élharcosa, a kommunista nómenklatúra tagja. Később a miniszterelnök tanácsadói ellen indítottak támadássorozatot, ezt követően az Orbán Viktor közvetlen környezetében dolgozók kerültek a célkeresztbe.A Fidesz azonban ekkor még magasan vezette a pártok népszerűségi listáját. Az első igazi áttörést a miniszterelnök családja és a Fidesz ellen indított összehangolt támadássorozat – az úgynevezett bányaügy – hozta meg. Jellemző, hogy az Orbán Viktor édesapját érintő ügyben mind a mai napig semmiféle meggyőző direkt vagy indirekt vagy akár csak logikailag értékelhető bizonyítékkal nem tudtak előállni, ám ettől függetlenül az egyébként is nehezen áttekinthető ügy állandó napirenden tartásával és a rágalmak szüntelen ismételgetésével végül is célt értek. A Fideszt és a miniszterelnököt sikerült besározni. A megtévesztett közvélemény lassan hitelt adott a rágalmazóknak, és elhitte, hogy Orbán Viktor bányaügye semmivel nem különb Horn Gyula villaügyénél. Már régen nem számítottak a tények, a lényeg az erőteljes sugalmazás és a manipulációs technika érvényre juttatása volt. Ráadásul a miniszterelnök sokak szerint rosszul reagált a méltatlan és övön aluli támadásra, és ahelyett, hogy teljes határozottsággal, nyíltan és főleg közérthetően kezelte volna a témát, ezúttal túl sokat várt a törvényes jogi eljárástól és annak magyarázó, illetve bizonyító hatásától. Sajnos a jogi érvek a médiában elsikkadnak, az ellenséges médiumokban ráadásul abszolút hatástalanná tehetők.Kommunikációs szempontból hasonlóan rosszul kezelt ügynek bizonyult az olajszőkítések ügye. Annak ellenére, hogy a jogszabályok megváltoztatása miatt olajszőkítési ügyek már hosszú évek óta nincsenek, a lakosság egy része előtt mégis sikerült a jelenlegi kormányt gyanúba keverni. A kormány nem tudta nyilvánvalóvá tenni, hogy a korábbi ügyek érintettjei szinte kizárólag az MSZP és az SZDSZ érdekeltségi körébe tartozóak voltak.Az 1999 őszére kialakult helyzetben a közéletet már szinte kizárólag az MSZP-vel és az SZDSZ-szel szövetséges balliberális értelmiségi réteg tematizálta, ami nagyban erősítette a kormányzó pártok egyébként természetes erodálódását. A népszerűségvesztés azonban nagyobb volt annál, mint amit a kormányzás következtében elszenvedett elhasználódás, természetes kopás még indokolttá tenne. Fentiek mellett a szavazóbázis csökkenésében valószínűleg jelentős szerepe volt a polgári pártokra rákényszerített botránypolitizálásnak. Ennek lényege, hogy sikerült azt a látszatot kelteni, mintha az Orbán-kormány – vagy az intézkedéseivel, vagy szimbolikusan – rendszeresen megsértené a társadalom valamelyik csoportját, ami aztán általános felháborodást vált ki a lakosság különféle csoportjaiból. Ezzel a manipulációs technikával sikerült tartósan elterelni a figyelmet arról, hogy többnyire nem szociológiai tényekről, valódi ügyekről, hanem mindössze mesterségesen gerjesztett indulatokról, alaptalan rágalmakról, csúsztatásokon alapuló vádaskodásokról van szó. A módszer hatékonyságát jelzi, hogy a közvélemény jelentős részét sikerült megtéveszteni, és elhitetni vele, hogy a botrányok kiváltó oka a kormány tevékenységében keresendő.Álfüggetlen elitA kormány rossz kommunikációs stratégiájának köszönhetően az ellenzéknek a legképtelenebb rágalmak és vádaskodások segítségével sikerült a hétköznapi tudatba becsempésznie azt a téveszmét, miszerint a Fidesz-Magyar Polgári Párt ugyanolyan korrupt, mint az MSZP. Elgondolkodtató adat, hogy míg 1998-ban a lakosságnak mindössze 16 százaléka gondolta a Fideszt korrupt pártnak, addig ugyanez az adat 1999 végére 53 százalékra nőtt úgy, hogy közben sem a pártnak, sem a kormánytagoknak nem voltak bizonyított és dokumentálható korrupciós ügyei. Aligha véletlen, hogy azok az ügyek, amelyek a Fideszt ide juttatták, mára teljesen érdektelenné váltak, és lassan feledésbe is merülnek. De az általuk okozott kár még sok gondot jelenthet a párt stratégáinak és kommunikációs szakembereinek.Tragikomikus és árulkodó, hogy valódi botrányos ügyek hiányában 2000 februárjában az SZDSZ szócsövének tekinthető Magyar Hírlap első oldalán kiemelt hírként szerepelt: a kormány késik a márciusi kitüntetési lista elkészítésével. Ez az ügy annyira jelentéktelen, hogy – igazságtartalmától függetlenül – normális esetben nem kerülhetne be a napi hírek közé.Tévedés azt hinni, hogy a média mindenható, de az valószínű, hogy a Magyarországon meglévő aránytalanságok miatt a médiumok szinte bármikor képesek tönkretenni és erkölcsileg megbuktatni a nekik nem tetsző kormányt. Márpedig a jelenlegi kormány médiatámogatottsága rendkívül csekély. Az persze vitathatatlan, hogy a balliberális véleményformálóknak ma már lényegesen nehezebb dolguk van, mint az Antall–Boross-kormányok idején. Ennek oka egyrészt az, hogy a társadalom az elmúlt időszakban egy tanulási folyamaton esett át, melynek során megismerte a többpárti demokráciák természetét, valamint a médiaelit manipulációs technikáit, másrészt 1994 és 1998 között minden magyar szavazópolgár közvetlen tapasztalatokat szerezhetett a szocialisták és a szabad demokraták hatalomgyakorlási technikáiról.Ennek ellenére persze a legképtelenebb vádak és rágalmak folyamatos és szisztematikus ismételgetésének előbb-utóbb mindig megvan a hatása. Ennek veszélyét a polgári koalíció tagjai is felismerték: a miniszterelnök eredetileg 1999 tavaszára ígérte a médiaegyensúly helyreállítását. A jobbközéphez tartozó szakértők szerint ez mind a mai napig nem történt meg. Kétségtelen tény, hogy azok a médiumok, melyeket az ellenzék szerint állítólag megszállt a kormány, a kormánypártiság látszatának fenntartása mellett rendkívül ügyesen és gátlástalanul kampányolnak az MSZP-nek és az SZDSZ-nek. A balliberális médiaelit korábbi öndefiníciójának szerves része volt annak hangoztatása, hogy a média mindig ellenzéki. Erről 1994 és 1998 között egész egyszerűen elfeledkeztek, s miközben alkalmanként egyfajta szalonellenzéki szerepben tetszelegtek a posztkommunista és balliberális kormányerőkkel szemben, addig az ellenzéket szünet nélkül támadták. A televízióban a gazdasági racionalizmus érvényesítése érdekében végrehajtott létszámleépítésekből politikai boszorkányüldözést kreáltak, és az egyébként általuk is szükségesnek tartott lépéseket a szélsőjobboldal térnyerésével magyarázták.BotránygépezetA média jelenlegi szerkezete, felépítése egyértelműen a késői Kádár-korszak networkjének, informális kapcsolatrendszerének kedvez. A haladás baloldali bajnokainak természetes közege a média, mely egyben a konfrontáció, az ellenállás, a szervezkedés és az akciózás világa is. Tévedéseikről elhíresült, magukat függetlennek kikiáltó balliberális „szakértők” és gyűlölködők írnak rendszeresen a politikai kultúra barbarizálódásáról, a kormány tehetségtelenségéről és tehetetlenségéről, valamint az állandóan jelen lévő és megállás nélkül növekvő szélsőjobboldali veszélyről. Jellemző, hogy magyar és külföldi neonácik 1996. február 13-a óta minden évben zavartalanul megünnepelhették a becsület napját: magyar és német katonák a második világháborúban ezen a napon hajtottak végre egy sikertelen kitörési kísérletet a szovjetek által körbezárt budai Várból. A neonácik az MSZP–SZDSZ-kormánynak köszönhetően hagyományt teremtettek, és évekig zavartalanul parádézhattak a Várban anélkül, hogy a médiakommandó balliberális csoportjai a Horn-kormány szalonképességét emiatt kétségbe vonták volna. Megtették ellenben ugyanezt azzal az Orbán-kormánnyal szemben, amelyik határozottan fellépett a neonácik ellen.Úgy tűnik, a magyar médiaelit egy jelentős része rendkívül elfogult. A médiasztárok egy része nem ismer határokat: ha politikai megbízóik vagy üzletfeleik érdekei úgy diktálják, gátlástalanul csúsztatnak, hazudnak, rágalmaznak, dezinformálnak és manipulálnak. Jobbik esetben csak félreértenek dolgokat, időnként gyanúsan tájékozatlanok. A média például másfél éve sugallja, hogy a kormány nem képes megbirkózni ennyi problémával. Rendszeresen indítanak összehangolt támadásokat, lejárató kampányokat a napilapok, a kereskedelmi rádiók és televíziók segítségével, amelyek – a nemzetközi gyakorlattól némileg eltérve – hazánkban nemcsak a profittal törődnek, de rafináltan és elfogultan politizálnak is...Az elfogadás pillanatában eleve teljesíthetetlennek minősítették az 1999-re vonatkozó költségvetési terveket. Követelték a pótköltségvetés mielőbbi elfogadását, és a gazdaság várható öszszeomlásáról beszéltek. Hangulatkeltésként egy új Bokros-csomag bevezetését sürgették. És közben egymást érték a médiában botránnyá növesztett jelentéktelen és sokszor tragikomikus ügyek. Íme néhány: a Pelikán-ügy; Kovács Attila MLSZ-elnök felmentése; a Lockheed-botrány; Cser Ágnes menesztése; a Juszt László elleni eljárás ügye; Jeszenszky Gézának a Pulitzer-díjasokról szóló, engedély nélkül nyilvánosságra hozott, kilopott magánlevele.A sor vég nélkül folytatható. Az ilyen és az ehhez hasonló ügyek botrányokká transzformálása és napirenden tartása lényegében nem más, mint etikátlan és politikai célzatú visszaélés a médiában meglévő balliberális túlsúllyal. A helyzet abszurditására jellemző, hogy néhány olyan balliberális értelmiségi, aki tevőlegesen segítette az MSZP–SZDSZ-koalíciót, ma a Fideszt vádolja azzal, hogy választási ígéreteivel ellentétben a kormány elmulasztotta alkotmányos eszközökkel megtörni a késő kádári struktúrák működtetőinek hatalmát. Nem sok jót ígér, hogy több mint másfél évnyi kormányzás után a meghatározó médiumok közül – a Magyar Nemzetet nem számítva – a koalíciós pártok iránti szimpátia jelenléte csak a közszolgálati rádió és televízió néhány műsorában érzékelhető. A médiaegyensúly megteremtése továbbra is várat magára, pedig egy jól működő polgári demokrácia elképzelhetetlen tárgyilagos, független és kiegyensúlyozott tájékoztatás nélkül.A szerző politológus. A tanulmány teljes terjedelmében olvasható a Magyarország politikai évkönyve című kötetben.