Jobbközép stratégiai szövetség

Az 1867. évi kiegyezés – amely Magyarország sorsát ötven évre vagy annál is hosszabb időre behatárolta – a köztudatban egy emberhez, Deák Ferenchez kötődik, akit a haza bölcseként ismerhettünk meg iskolai tanulmányainkban. Az 1867-et követő viszonylag rövid időszakot a Deák-párt működése határozta meg, ezzel indult a magyar polgári parlamentarizmus. Rövid időn belül azonban kormányzati oldalon bekövetkezett az a szükségszerű erőkoncentráció, amelynek eredményeként a Deák-párt egyesült a balközéppel és létrejött a Szabadelvű Párt.A Szabadelvű Párt számos különböző nézetet valló csoportot foglalt magába. Létrejöttét két tényező segítette: Tisza Kálmán integráló személyisége, aki vezére tudott lenni a pártjának, másfelől a párt olyan szavazói támogatást tudhatott a magáénak, amely szavazóbázis érdekelt volt a stabilitás fenntartásában, és elfogadta azt a közös minimumot, hogy a kiegyezés szükségszerű volt.Az 1910-es évet megelőző politikai viharok belső instabilitást hoztak, felerősödött az igény a politika formálóiban és a szavazók jelentős részében, hogy létrejöjjön egy erős, irányítani képes politikai párt. Az integráló egyéniség Tisza István személyében adott volt, és így létrejöhetett a viszonylag hosszabb ideig stabilitást biztosító Nemzeti Munkapárt. Tisza István a párt előkészítő bizottságának ülésén maga is úgy fogalmazott: „Minden számottevő politikai tényező segítségünkre jön, hogy a megoldás útjából elhárítsák az akadályokat.”Ez a fajta pártok közötti erőegyesítés bekövetkezett az I. világháborút követően is, amikor a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja egy párttá alakult a Keresztény Kisgazda Földműves és Polgári Párttal, és létrejött az Egységes Párt, utóbb Nemzeti Egység Pártja. Ez a pártkoncentráció sem jöhetett volna létre nézetem szerint két nagyformátumú politikus, Bethlen István és Nagyatádi Szabó István együttműködése nélkül.Az említett történelmi példák azt igazolják, hogy azok a pártok, amelyek hosszabb távon viselni kívánják a kormányzati felelősséget, eljutnak annak a felismeréséhez, hogy az erők egyesítése nélkül ez nem vagy csak rövid távon lehetséges.Az 1994. évi országgyűlési képviselőválasztást követően a választási eredmények a pártok többségét rövidebb vagy hoszszabb idő után rá kellett ébresszék arra, hogy a választók szavazataikkal igen határozottan állást foglalnak a magyar politikai életen belül a jobb- és baloldal között, de érthető módon maguk a szavazók nem hozhatnak létre olyan pártkoncentrációt, amely a szavazatok eredményes megjelenését garantálhatná. Aligha vitatható, hogy a jelenleg kormányzó koalíció 1998. évi választási sikere egyértelműen annak volt köszönhető, hogy a Független Kisgazdapárt és a Fidesz-Magyar Polgári Párt felismerte, a választói akarat érvényesülését a második fordulós visszalépések segíthetik. Ennek eredményeként következhetett be a Horn–Kuncze kormány leváltása, és jöhetett létre a jelenlegi koalíció.Feltehetőleg ez a választási siker is kiváltotta és felerősítette azt a nézetet, hogy a hazai politikai életben kialakulóban van a kétpárti struktúra, és ezeket a feltételezéseket közvélemény-kutatási eredményekkel igyekeznek alátámasztani. A közvélemény-kutatások eredményei azonban egyáltalán nem látszanak igazolni azt a várakozást, hogy a 2002-es országgyűlési képviselőválasztás után a magyar parlamentbe csak két párt képviselői juthatnának be.Meg kell jegyeznem, hogy a közvélemény-kutatások eredményeivel a politikusoknak állandóan gondjuk van. Az alapállás többnyire az, hogy ha a kutatás eredménye a saját párt javára szól, akkor az reális és elfogadható, ha ezzel ellentétes, akkor valótlan. Azt gondolom, a közvélemény-kutatások eredményeit nem elfogadni vagy elutasítani kell, hanem reálisan elemezni és értékelni. Éppen a közvélemény-kutatá-sok eredményeként azt kétségtelennek tartom, hogy a választók irányultsága tömbönként jelenik meg, azaz a jobb- és baloldali szavazók igen határozottan elkülönülnek. Azonban sem a jobb-, sem a baloldalon nincs olyan párttömörülés, amely kizárólagosan képviselné a tömbhöz tartozó választókat.A baloldalon ugyan az MSZP meghatározó erőként van jelen, kizárólagossága azonban kétséges. Az 1994. évi választást követően az SZDSZ egyértelművé tette, hogy a baloldal integráns részének tekinti magát, és ezen a tényen nem változtat az sem, hogy az 1998. évi választási vereséget követően megkísérli a baloldaltól való eltávolodást. Az MSZP azért sem tekinthető a baloldal egyedüli megjelenítőjének, mert önmagán belül is legalább háromosztatú párt. Az MSZP-ben egy szervezeten belül van jelen a radikális baloldal, a szociáldemokrata eszmeiség csírái és az erőteljes liberalizmus. Az MSZP tehát egyetlen név alatt a baloldal három pártja, amely a belső küzdelmeit folyamatosan vívja.Kétségtelen, hogy a jobboldalon – talán szerencsésebb, ha úgy nevezzük, hogy nemzeti konzervatív oldalon – számos kisebb-nagyobb párt van jelen, a realitás mégis az, hogy a jobboldalt képviselő erők között két meghatározó párt van: a Fidesz-Magyar Polgári Párt és a Független Kisgazdapárt. Ez a két párt minden időben meghaladja a parlamentbe jutás ötszázalékos küszöbét, és kétévi koalíciós kormányzás után biztonsággal lehet mondani, hogy ezek a pártok erőteljes, és stabilnak tekinthető szavazóbázissal rendelkeznek. A biztonságos jövőbeni együttműködés megköveteli annak az egyértelmű tisztázását, hogy a két párt nem egymás terhére kíván erősödni, hanem egymás erősödését kívánja elősegíteni, és ezzel hosszú távú koalíciós együttműködést megalapozni.Az MDF, a közös kormányzás harmadik pártja erőteljes küzdelmet folytat az ötszázalékos parlamenti küszöb meghaladásáért. Az MDF vezető politikusainak el kell dönteniük, hogy ezt a küzdelmet a választókért milyen mértékben kívánják a két koalíciós párt, a Fidesz és az FKGP segítő támogatásával megvívni, vagy esetleg éppen ezzel ellentétesen eljárni. A magam részéről nem gondolom, hogy az MDF és az MDNP újraegyesülése – történjék ez bármilyen formában – veszélyeztetné a jövőbeni együttműködést, ennek hasznos vagy szükségtelen voltát az idő, még inkább a választók döntik el. Annak sem látom komoly veszélyét, hogy az MDF akár együtt az MDNP-vel, akár enélkül komolyan közeledne a baloldalhoz. Az ugyanis meglehetősen nyilvánvaló, hogy egy ilyenfajta irányváltást az MDF még meglévő szavazótábora sem lenne hajlandó követni. Valódi lehetőségnek látszik azonban, hogy az MDNP-vel egyesülés változtathat az MDF eddigi nemzeti politizálásán, és liberálisabb irányvonal érvényesüléséhez vezethet. Azt már az MDF-nek kell eldöntenie, hogy ez számára szavazókat hoz, vagy éppen eltávolítja azokat a párttól.Annak sem a realitását, sem hasznosságát nem látom, hogy egy párton belül – az MSZP-hez hasonlatosan – több párt jelenjen meg mintegy unióban működve, mert nézetem szerint ez a szavazótáborokon belül nem egységesebb megjelenést, hanem inkább zavart eredményezne.A történelmi párhuzamokat nem véletlenül említettem írásom elején. Jelentős pártok egyesülésére meglátásom szerint csak akkor került sor, amikor az egyesülő pártok valamelyikének élén olyan meghatározó, karizmatikus pártvezető állt, aki képes volt az egyesülő pártokat integrálni, és az érdekelt pártok szavazóbázisa a kívánt egyesülést kész volt támogatni.A Fidesz és az FKGP élén egyaránt olyan pártvezető áll, aki a saját pártjában meghatározó egyéniség. A két párt szavazóbázisa ideológiájában, társadalmi és gazdasági érdekeiben különbözik egymástól – bár egy választói tömbhöz tartoznak, egymástól jelentősen különböznek. Sem most, sem a belátható jövőben nem látok olyan kívánatos lehetőséget, amely az együttkormányzó koalíciós pártok egyesülését vonná maga után.A közvélemény-kutatási eredmények, a rendszerváltozást követő tíz év tapasztalatai azt látszanak igazolni, hogy a két tömbben szavazó polgároknak még hosszú ideig módjuk lesz arra, hogy a kívánt tömbön belül különböző pártokat támogassanak.