Madár-eset

Hogy a „Madár-eset” hökkentő furcsaságát jobban meg tudjam értetni, először a „Hal-esetről” kell szólnom. Egykori szerkesztőm alakját idézem fel, aki mondhatatlanul viszolygott attól, amit a szakmában életszagnak szokás nevezni, s ha olyan írásművet kaparintott kézbe, amelyből ez a számára gyanús illat áradt, lomha, begyakorlott mozdulattal nyúlt a fekete filctoll után. Mindez után bevégezte a színtelenítés és szagtalanítás rutinműveletét, behívatta a szerzőt.Amikor súlyos pillantását ránk emelte, amikor pilláit félárbocra eresztve, fátyolosan elnézett a fejünk fölött, és mély, szenvedő lélegzetet vett, már tudtuk, mi következik. Hogy mit mondana erre az élethelyzetre Lukács György? A kiadós „Lukácsiáda” végén általában a Hal-eset című Bálint György-publicisztikáról mint az újságírás Csomolungmájáról kezdett beszélni, amelyben egy élelmiszer-kereskedésről esik szó, ahol is egy hal fuldoklik, mégpedig a víztartály felett felfüggesztett mérleg hálójában – noha vásárló egy szál se mutatkozik.– Ez a mindenkori lényeg! – szögezte le. – Ezt kell észrevenni, fiacskám – és bár semmit se tehetsz ellene, mert kiröhögnek, beléd rúgnak és lecsuknak –, a magasabb fokú rendről kell szólni, amely elvileg nem tűrheti, hogy egy halnak meg kell fulladnia néhány centiméternyire az éltető víztől! Ezeket a jelenségeket finoman és elvontan kell felmutatni, nem pediglen a zavarosban kotorászni!Szóval: a magasabb fokú rend... Egykori szerkesztőm kegyetlen véget ért; mindentől és mindenkitől tökéletesen elidegenedve úgy pusztult el, hogy a Nagy Vörös Apparátus – amelynek törzstagja volt –, szenvtelenül nézte végig a kínlódását. Mint a hentes a halét. Mint amaz apparátus mindenek kínlódását minden időben.Hogy miféle magasabb fokú rend működik bennünk és körülöttünk még ebben a lassan feltisztíthatatlannak tűnő zűrzavarban is, annak illusztrálására engedtessék meg most elmondanom a „Madár-esetet”.A terem, ahova húsz évnél régebben járok le hetente kétszer-háromszor, rossz feszültséget kiégetni, állóképességet stabilizálni, jobbfajta harci szellemmel töltekezni: a KSI ökölvívó szakosztályának edzőterme. (Istvánmezei út, Jégszínház-épület, az előcsarnok után balra.)Számomra az egyik legvonzóbb hely a hazában; itt barátok vannak, akik az utolsó fillérjüket, ingüket, gatyájukat odaadják, ha kell, és sosem bántanak engem. Esztétikailag persze nem az a csúcslátvány.De... a fakó, mállatag falakon, körben jó versenyplakátokat láthatsz, továbbá nagy csaták kimerevített nagy pillanatait, Alit és Fraziert, Holyfieldet és Foremant, aztán számos bajnokportrét, Mike Tysont és a többieket, főként Papp mestert és Erdei „Madár” Zsoltot, a mi madarunkat, aki innen repült ki; ez, és hozzá jön még a szertár felől áradó vad, támadó kajmánszag, verejtéktől szétmart régi kesztyűk, oszlásnak indult törölközők bukéja, a ventillátorok zúgása és a kottázhatatlan harci zajok... Szóval itt, az „erőszak szentélyében” (ahogy egyik növendékünk a termet költőileg elnevezé) néhány hete csoda történt! Egyszer csak észrevettük, hogy lakónk van...A mennyezeten párhuzamos sorokban kerek szellőzőnyílások láthatók, s mindegyiket rászerelt kerek fémlap védi. És az egyik ilyen fémlapon – ímé! – egy bűbájos kerti rozsdafarkú pár kezdett fészket rakni. Pont a szorító fölött. És amíg alant tombolt a harc és folyt a püfölődés, a mindig nyitott felső, billenőablakokon át jöttek-mentek, fiókát neveltek, magától értetődő természetességgel és otthonossággal. Nemrég kiröpültek a fiókák, és elkezdték önálló életüket odakinn.Kivéve az egyik sárga csőrű apróságot, amelyik nem talált ki. Ide-oda repdesett, erőtlen szárnyait próbálgatva. A növendék öklészek haditerveket dolgoztak ki azonnal a megmentésére, ezen persze hajba is kaptak, ordítozva és egymást taszigálva. Eközben a kicsi madár felröppent a ring legfelső kötelére, és fejét oldalt hajtva mérhetetlen önbizalommal és bizakodással nézte: mi ez az éktelen ramazuri? Aztán valahogy ő is kitalált.Remélem, valamennyien életben vannak. Ez persze ott kinn felettébb kétes esély; sok a pofátlan varjú, a portyázó karvaly, plusz a civilizáció. Mi mindenesetre visszavárjuk őket, akár Erdei Zsoltot... Reméljük, hamarosan olimpiai arannyal a nyakában...