Szárszó katolikus alternatívája

A második világháború alatt, 1943. augusztus 23-án, ugyanazon a napon, amikor a Soli Deo Gloria haladó protestáns szövetség balatonszárszói üdülőjének kertjében összejött aII. Magyar Ifjúsági Tábor, hogy egy héten keresztül hallgassa Kodolányi Jánost, Erdei Ferencet, Karácsony Sándort és Németh Lászlót, gyülekezett a győri püspökvárban 23 ifjú katolikus is. Szándékuk az volt, hogy Apor Vilmos házigazda, Kovrig Béla szociológus és Kerkai Jenő jezsuita vezetésével létrehozzanak a feudális egyházat és az elmaradott társadalmi-gazdasági viszonyokat képviselő hivatalos keresztény párt helyébe egy korszerű, valóban a népre támaszkodó, kereszténydemokrata nemzetpolitikai frontot. Ehhez elhatározták a KALOT, az EMSZO és a Hivatásszervezet Munkaközössége közös csúcsszervének a felállítását. Mind a szárszói tábor, mind a győri szervezkedés célkitűzése az volt, hogy a Don-kanyari tragédia utáni igen súlyos helyzetre felkészüljön. Szárszó nemzetstratégiai jelentőségét nem szükséges hangsúlyozni. Hogy azonban ez a katolikus stratégiakészítő tanácskozás sem volt eredménytelen a történelmi lehetőségekhez képest, kitetszik abból, hogy a KALOT és a KALÁSZ, illetve a Demokrata Néppárt a háború után a kommunizmus durvább fellépéséig milyen sikerrel szervezte a keresztény szociális mozgalmakat.Szárszón Kodolányi János bevezetője („Ha nem követelünk magunknak örökkévalóságot, elveszítjük a mát is”) és Erdei Ferenc nagy ívű marxista előadása után (A magyar társadalom címmel, amely tehát a vállalkozás programadójának számított) elhangzott egy rövid hozzászólás. Ezt a közbevetést még a jegyzőkönyveken alapuló új Püski-kötet sem hozza. Pusztán egysoros megjegyzéssel utalt rá: „Burkus Imre jegyző a hivatásszervezet kérdését tette szóvá rövid felszólalásában” – és már át is tér Nagy István hozzászólása közlésére. Csakhogy még ez a rövid intermezzo is hamarosan irritálni kezdte az egyre keményebben marxista Veres Pétert, aki konfúzus kirohanásban torkollta le „az egyik hozzászólót, aki itt a hivatásszervezetet említette”, ez utóbbit nemes egyszerűséggel az indiai kasztrendszerrel hozva párhuzamba.De mi is közelebbről ez a szintén Szárszó idejére beérő katolikus alternatíva? Ezt legjobban Kovrig Béla Magyar társadalompolitika című művéből ismerhetjük meg, amely a Szárszón be nem fogadott „szociális aranybulla”, a Quadragesimo Anno kezdetű pápai enciklika szellemének elfeledettségében is mindmáig legjelentősebb teljesítménye. Kovrig koncepcióját finom skálán megkülönbözteti a kor egyéb „harmadik útnak” tartott irányzataitól, a svájci Wilhelm Röpkéétől vagy az angol belügyminiszter, Herbert Morrison szociális piacgazdaságától, s ezért előszeretettel nevezi „negyedik útnak”. De ennél a distinkciónál fontosabb modelljének azoktól az egyéb korporációs rendszerektől való makroléptékű elkülönítése, amelyekkel a marxisták össze szerették volna mosni irányzatát – például az olasz fasizmustól, amit Kovrig lényegmegragadó tisztánlátással a totális rendszertípusban tárgyal együtt a bolsevizmussal.Könyvének legizgalmasabb, mának is üzenő fejezetében kulcsfogalmát, a hivatásrendiséget a parlamenti demokráciával szembesíti, amiből érdekes paradox eredmény születik. Már az is bátor felvetése, hogy egy jelentős társadalmi reformot végbevinni próbáló rezsim számára nem előny a demokrácia váltógazdasága, hiszen az újból megerősödő reformellenesség visszafordíthatja az elkezdett megújulást. (Az éppen napjainkban felröppenő vádaskodások a jelenlegi kormány hosszabb távú berendezkedési kísérletéről ennek fényében is értékelhetők, hiszen itt egy csaknem fél évszázados tévút restaurációs erőivel szembeni reform reális időigényéről van szó.) De Kovrig érzi, hogy ez így önmagában egy súlyos dilemma veszélyesebb oldalán való kikötést jelentené. Hiszen minden rendszer azt hiheti magáról, hogy a helyes irányú reformok letéteményese, és a döntő fontosságú követelmény éppen az, hogyan lehet a hatalomban lévőket ténylegesen kontrollálni. Ezért a következőket olvashatjuk nála, ami úgy hangzik, mintha épp a ma egyes fő politikai problémáit ecsetelné:„Ahol parlamentáris demokrácia van, ott pártok is vannak. Ahol pedig pártok küzdelme folyik, ott nélkülözhetetlen a közvélemény alakításának és a többség toborzásának két tényezője: a választási apparátus és a sajtó. Az előbbi tőkét igényel, az utóbbi vagy maga jelenti a tőkét, a sajtótőkét, vagy a nagytőkétől függ. Ugyan milyen tőke fog egy emberöltőn át olyan többséget finanszírozni, amelynek munkája szüntelenül és legfőképpen arra irányul, hogy kialakuljon a szociális reform?” Kovrig kimutatja, hogy a XX. századi tömegdemokrácia egyik diszfunkcionális kísérőjelensége a demokratikus intézmények irányában uralkodó közöny, a politikai passzivitás,vagyis az urnáktól való tömeges távolmaradás. Ennek egyik lényegi tényezője a tömegek azon tapasztalata, hogy az igazi döntéseket a háttérben meghúzódó szervezett érdekcsoportok, a tőkések és a velük paktáló munkásszervezetek alkudják ki. A civil társadalom, amihez a szervezetlenek többsége tartozik, a válságban lévő tömegdemokrácia intézményrendszerében nem igazán tudja érvényesíteni érdekeit, és nem igazán tud beletekinteni, még kevésbé beleszólni a politikai pártok tőkés társaságok általi finanszírozásába.Hogy ez mindmáig ugyanabban a léptékben is probléma, ahol Kovrig kimutatta, illusztrálja a Helmut Kohl nevéhez fűződő pártfinanszírozási botrány. De ennél sokkal fontosabb, hogy ugyanez a probléma átlépte a nemzethatárokat, és globális vagy megaléptékben biztosít ellenőrizetlen hatalmat a multinacionális tőkés társaságoknak, amelyeket egyes politikatudományi szerzők „szupranációknak” neveztek el. Kovrig Béla tehát, mondhatni, antropológiai mélységben és általánosságban észleli a demokrácia válságát. Ami ugyan bizonyos jogállami fejlődések eredményeképpen azóta valamennyire rendeződött, de az összefonódó informatikai és pénzügyi globalizációval párhuzamosan egyre inkább súlyosbodik. A szárszói számvetés és tervezgetés viszont a maga marxizmus felé húzó fő vonulatában nem, csupán egyetlen kiugró teljesítménye, Németh László pápuaparadoxona révén érte el a globális tisztánlátásnak ezt a magaslatát. („Nem lehetne Új-Guinea netán a pápuáké?”) Németh László e „magyar radikalizmusával” üzen az új évezred globalizációs dilemmái előtt álló hazai társadalomnak és politikának. A szupranációk most nem a tengeri (angol, holland stb.) vagy a szárazföldi (orosz) gyarmatbirodalmak, hanem az ezeknél hatékonyabb, informatikailag öszszehasonlíthatatlanul jobban szervezett tőkés társaságok.Kovrig Bélának a katolikus hivatásrendiség és a szubszidiaritás elve oldaláról megújított demokráciakoncepciója tökéletesen egybevág a montesquieu-i hatalommegosztás és kiegyensúlyozás (checks and balances) elvének a modern társadalomra való, kiterjesztő adaptálásával. Azzal ugyanis, hogy most már nemcsak a három klasszikus hatalmi ágnak kell egymást kontroll alatt tartania, hanem a közjó és a civil társadalom védelmében mindhármuknak a két új hatalmi ágat, a gazdaságot és a médiát is. Kovrig szocio-lógiai és reálpolitikus gondolkodásmódját tükrözi, hogy az új társadalom- és államkoncepcióban rejlő inherens veszélyt is tökéletesen érzékeli. Ha ugyanis a hivatásrendiség jegyében újabb független társadalmi csoportok és kategóriák képviseleteivel tovább erősítjük a hatalom fölötti társadalmi kontrollt, akkor akutan merül fel a Robert Michels-féle vastörvény gondja: „Aki szervezetet mond, oligarchiát mond”, vagyis egy újabb szervezett erő (bármily szép hivatásrendi címkét kapjon is), maga is visszaélhet szervezettségével. És saját apparátusi érdekében vagy ideológiai, illetve gazdasági hátteréből irányítottan „pressure group”-ként (nyomásgyakorló csoportként) működhet.Kovrig erre az el nem kendőzött, roppant súlyos problémára elméletileg ugyanazt a megoldást munkálja ki, amit tizenvalahány évvel később a politikai szociológia nagy kutatóhármasa: Seymour M. Lipset, Martin Trow és James Coleman megtalált. Kimutatva, hogy a szervezeti oligarchia vastörvénye ott nem érvényesül, ahol a választók öntudata, önérzete, műveltsége és aktivitása elér egy küszöbértéket. És Kovrig Béla „negyedik útja” épp ezen a ponton lép túl a korabeli nyugati közgazdászok, szociológusok és politológusok belátta horizonton – egyébként szintén azsúrban Németh László „harmadik útjának” népfőiskolás és minőségforradalmi tartalmaival. A társadalmi reform csak attitüdinális, műveltségi és etikai reformmal karöltve, vagyis egy rehumanizáció jegyében haladhat sikerrel előre.Ezt az ezeréves európai keresztény Magyarország jubileumi évében eszmélődő társadalom remélhetőleg már többségi része – pártpreferenciáktól függetlenül is – jól látja. A Kovrig Bélák és Németh Lászlók mai követői, a Szárszó jobbik felének és a mártírhalált halt, szociális érzékű Apor Vilmos püspökvári meghívottainak utódai immár egymásra találnak. Hozzájuk csatlakoznak egyre többen egy pártok felett álló nemzetstratégia jegyében és az ezt méltón képviselő új köztársasági elnök páratlan integráló karizmája révén, hogy fél évszázad tévelygése után újra bejussunk Európába.A szerző szociológus