A rendzavarás nem gyógyír a szociális problémákra

A gyarmatosítás folytán elnyomott népek manapság egyre inkább követelik emberi jogaik helyreállítását. Így tesz az Egyesült Államokban jórészt szegény körülmények között élő kétmillió indián egynegyede is, akik azon földjeikért emelnek szót, melyeket a XIX. században az unió és konföderáció közötti szecessziós háború alatt eltulajdonítottak tőlük. Clinton elnök az indiánok követelésére a következőt mondta: „Ha annak eleget tennénk, akkor azonnal bejelenthetnénk az államháztartás csődjét, mivel az indiánok a mai földáraknak megfelelően követelnek kártérítést.”Az indiánokon kívül további milliárdos követelésre számíthat az amerikai kormány a ghánai Accrában székelő International & Historic African World Reparations and Repatrioation Conference részéről. A szervezet 777 milliárd dollárt követel USA-n és Kanadán kívül kilenc európai országtól, amiért elődei jelentős részét rabszolgának hurcolták el.Vagy nézzük Ausztráliát, ahol 1999 novemberében az ország lakossága népszavazáson foglalt állást a köztársasági államforma ellen, és az olimpiai játékok előtti hónapokban szembetalálta magát történelmének árnyoldalaival. Az őslakosság, az aboriginézek ez év májusában mintegy 150 ezren vonultak fel a sidneyi Harbour hídra, kifejezésre juttatva, hogy megelégelték eddigi „elnyomatásukat”, noha a kormánynak még nem nyújtották át a csillagászati összeget kitevő kártérítési igényüket. A májusi felvonulás arra akarta emlékeztetni az ausztráliai közvéleményt, hogy még 1967-ben, egy népszavazáson született döntés az aboriginézek emberi jogainak visszaállításáról. A jelenlegi őslakosság Ausztrália népességének két százalékát teszi ki. Ez az alacsony arányszám abból keletkezett, hogy egészen a hatvanas évek végéig az ausztrál hatóságok „társadalmi integráció” címén, kényszerrel elvették a családoktól a gyerekeket, és fehérek közé költöztették. Aden Ridgeway, akinek sikerült az őslakosság köreiből a szenátori tisztet elnyerni, így nyilatkozott: „Nagyon kevesen voltak, akik a fehérek kapitalista életstílusát megszokták. A legnagyobb részük az elővárosok mocsarában, gettókban, munka nélkül tengődnek, alkoholba, drogokba menekülnek. Az én népem sorsa meglepően hasonló az Egyesült Államokban élő, indián rezervátumokban élők helyzetéhez. Ezért van az, hogy óriási árkok vannak a társadalomban, melyeket meg kellene szüntetni. Az olimpiára érkező turistáknak látogatást kellene tenni az aboriginézek nyomortelepein Sydneyben, és akkor tudnának valóban képet alkotni a város és a kontinens árnyoldalairól.”Az aboriginézek szervezete, az Atsic az idén tavasszal vezetőjén, Geoff Clarkon keresztül kérte John Howard ausztrál miniszterelnököt, hogy kérjen bocsánatot az őslakosságtól a velük szemben elkövetett jogtalanságokért. A felszólítást John Howard egyáltalán nem vette figyelembe. „Az én kormányom – mondta Howard – ebben az országban senkinek nem okozott szenvedést, ezért nem tudom, hogy miért kellene bocsánatot kérnem.” Geoff Clark ezenkívül még az ausztrál kormányfő szemére vetette azt is, hogy hivatalba lépésekor az aboriginézek szociális költségvetését a felére csökkentette. Az átlagéletkor az őslakosságnál 64, a fehéreknél 76 esztendő. A 360 ezres lélekszámú közösség csupán tíz százaléka él ősei erkölcsi rendjének megfelelően, részben a sivatagban, részben földművelésre alkalmas területen, ahol némileg zavartalanul élhet. Működik néhány rezervátum is, ahol az őslakosságot mint relikviát mutogatják.Geoff Clark kijelentette: „A britek voltak azok, akik az őslakosságtól a szülőföldjüket brutálisan elrabolták. Erről a mostani királynő, II. Erzsébet és kormánya nem tehet. Nekünk egyelőre az is elegendő, amit a népszavazás kapcsán kifejezésre juttattunk, hogy mi nem akarunk a Commonwealth-országokhoz tartozni, és ezzel megmutattuk, hogy mi nem akarunk a britekkel együtt semmit sem csinálni. Máskülönben az Ausztráliában élő ázsiaiak, akik az utolsó 25 évben vándoroltak be, a köztársaságra adták le szavazataikat.”Sydney az olimpiai játékokra másfél millió turistát vár, és négymilliárd televíziónézőre számít, akik a sporteseményeket a képernyőn követni fogják. Mivel a világ szeme szeptember 15-től Sydneyre fog szegeződni, így az ausztrál politikusok és a játékok rendezői rendkívül óvatosak: tudják, hogy az újkori olimpiai játékok nemegyszer keltettek politikai feszültségeket. Például 1972-ben, Münchenben a palesztinok merényletet követtek el az izraeli csapat ellen; az 1980-as moszkvai olimpiát az Egyesült Államok és a nyugat-európai államok bojkottálták a Kreml afganisztáni agressziója miatt; amiért azután Moszkva az uralma alatti szatelitországokkal az 1984-es Los Angeles-i játékokon nem vett részt. Ez folytatódott az Atlantában elkövetett merénylet kapcsán.A jelek most is arra utalnak, hogy az idei játékok sem lesznek zavartalanok. A Fidzsi-szigeteken George Speight őslakó a helyi kormányt kerítette hatalmába, és azt tanácsolta a térség minden őslakójának, hogy vállaljanak szolidaritást az ausztráliai aboriginézekkel, és ezt Sydneyben juttassák kifejezésre. Ezt a kívülről jövő beavatkozást azonban elutasította Jennifer Munro, az aboriginézek szervezetének vezetője. Ugyancsak elutasította a világklasszisnak számító atlétanő, Cathy Freeman, aki szintén az őslakossághoz tartozik, és az 1997-es Commonwealth-játékokon azzal keltett feltűnést, hogy győzelme után az aboriginéz lobogót kibontva futotta végig a stadionban a győzelmi kört. Cathy Freeman azon a véleményen van, hogy az olimpiai játékok tüntetésekkel történő megzavarása nem hoz megoldást népének szociális problémáira. Ezzel szemben foglalt állást Tony Mundine neves rögbijátékos, aki szintén az őslakossághoz tartozik. Szerinte „Most kell a véleményünket kifejezésre juttatni. Az olimpia erre jó alkalom, mert ezután ismét eltűnünk a nemzetközi figyelem középpontjából.”Mindenesetre tízezer főből álló biztonsági erő fogja figyelni, hogy a Cathy Freeman vagy a Tony Mundie által képviselt vélemény kerül-e majd kifejezésre a XXVII., Sydneyben megrendezésre kerülő olimpiai játékokon. A szerző Bécsben élő újságíró