Az értelmiség szerepéről – másképp

Két, rendkívül színvonalas írás foglalkozott az értelmiség mai helyzetével a Magyar Nemzet 2000. augusztus 4-i számának Magazin rovatában. Molnár Tamás azt kérdi, Miért baloldali az értelmiség? (21. oldal), Fejér Ádám pedig Vezetők alkuja vagy szellemi megújulás? című írásában az értelmiségnek a társadalom megújulásában való szerepvállalásának lehetőségeit taglalja (25. oldal). A két nagyszerű írásnak van egy közös gyengéje: az értelmiséget egyfajta homogén csoportként kezeli, amelyet lényegében a régmúlt és a közelmúlt történelmi eseményei a baloldalhoz, illetőleg a „létezett szocializmus” kemény, majd puha diktatúrájához kötné.Mint az értelmiség szerény tagja, ezt erősen vitatom. Hozzátenném, hogy ez az általánosítás kifejezetten sértő az értelmiség azon – elismerem: kisebb – hányadára, amelyik a létezett szocializmus vonatának fapados részlegén, netán a vonat ütközőjén utazott. Azt pedig erősen kétlem, hogy Antall József is hasonlóképpen gondolkodott volna. Fejér Ádám ugyan nagyon pontosan érti és megfogalmazza a miniszterelnök úr értelmiséggel kapcsolatos koncepcióját („elképzelhetőnek tartotta, hogy saját kezdeményezésére a megújuló értelmiség némi késéssel testületileg bekapcsolódik a demokratikus átalakulásba”), e megfogalmazás azonban nyomatékosítva olyan megelőző állítással, miszerint „a néhai miniszterelnök nem szerette az értelmiséget mostani állapotában”, azt sugallja, hogy Antall József mint valami ellenséges, ám megnyerhető masszára tekintett az értelmiségre. Ez pedig nem felel meg a valóságnak. A volt miniszterelnök ennél sokkal árnyaltabban gondolkodott.Szívmelengető olvasni azt az állítást is, hogy „Antall József érte és nem ellene haragudott az értelmiségre” – csak az a szépséghibája ennek a mondatnak, hogy az első fele nem felel meg a valóságnak. Antall József sohasem haragudott az értelmiségre. Pontosan tudta, hogy a reálértelmiség a gazdasági előrelépés letéteményese – nem véletlenül adott olyan – akkori méretekben elképzelhetetlenül sok anyagi és erkölcsi támogatást az egyetemeknek: a világbanki FEFA-támogatás milliárdjait, az akkreditált doktori programok indítására szánt százmilliókat. (Csak az Orbán-kormány tesz túl abban a tekintetben az Antall-kormányon, hogy hány tudós emberre, akadémikusra, professzorra tart igényt a kormányzásban, miniszteri, államtitkári vagy közvetlen tanácsadói minőségben.) Fejér Ádám jó szándékú írása alapján Antall József afféle szűk látókörű, sablonokban gondolkodó politikusként jelenik meg az őt nem ismerő fiatal olvasók szemében, ez pedig – hangsúlyozom – nem igaz.Állításaim alátámasztásaként szeretnék hivatkozni a Hivatás és hitvallás (Mundus Kiadó, Budapest, 1998) című gyűjteményes kötetre, amelyben az a bizonyos másik értelmiség szólal meg. Mint a kötet társszerkesztője (ifjabb Fasang Árpád segítőtársa), állíthatom, hogy csaknem minden általunk elérhető természettudóst, orvost, mérnököt és más reálértelmiségit meghívtunk szerzőnek ehhez a könyvhöz. Egyértelmű, hogy az itt megszólaló értelmiségieknek volt és van komoly mondanivalója a társadalom számára. E vaskos mondanivaló nem a létezett szocializmus iránti nosztalgia, nem az annak reinkarnációját támogató vélemény. Ellenkezőleg! Ezek az írások 1994–98 között születtek, fájdalmat, a változás igényét és – amelyik írás szóba hozta – az Antall-kormány értelmiségpolitikájának igenlését tükrözték. Érdemes beleolvasni... Az írások kisebbik hányada szól a múltról, nagyobbik része konstruktív szellemben a jövőről. Alaptétele szinte minden írásnak a demokrácia, a polgári kormányzás és társadalom feltételezése, hiszen előrelépni másképp nem is lehet.Nagy hiba lenne tehát a politológusok, szociológusok, pszichiáterek és filoszok egy hangoskodó, baloldali szimpatizáns csoportját az értelmiség szószólójaként kezelni. Nem csak ők a magyar értelmiség! Ezt végre egyszer ki kell mondani. Minden tiszteletem a kiváló képességű, eredeti gondolkodású, baloldali elkötelezettségű Lengyel Lászlóé, de – könyörgöm – nehogy már őt tekintsük a magyar értelmiség tótumfaktumának! Ő csupán egyetlen – elismerem: sok tekintetben kiemelkedő – tagja. Hozzá hasonló kvalitású, kevesebbet szereplő, másképpen gondolkodó emberek tucatjával találhatók a magyar értelmiség soraiban, a különböző szakterületeken. Talán nem sértem meg őt, ha azt állítom: bizony akadnak nála kiválóbbak is. Lehet, hogy érdemes lenne az ő véleményüket is ismerni, mielőtt általános következtetéseket vonunk le a magyar értelmiség egészéről.Az értelmiség megértéséhez tisztában kell lennünk azzal, hogy a létezett szocializmus évtizedeiben egyetemre jutni, majd diplomás állást kapni kiváltságot jelentett. Eleve kimaradtak a továbbtanulás lehetőségeiből a rendszer ellenségeinek kikiáltott családok gyermekei vagy a hivatalos politikai irányvonallal szembeszegülő fiatalok. Ugyanakkor szerényebb tudásszinttel is bejuthattak a pártban vagy annak ifjúsági szervezetében szorgoskodók és érdekérvényesítők, no meg a besúgók. Tény, hogy erős kontraszelekciós nyomással kerültek be egyetemi pozícióba egyetemet végzett emberek: meg kellett felelniük a hármas követelményrendszer legfontosabb pontjának, a politikai megbízhatóság feltételének. Ugyanakkor volt azért alternatíva a végzős fiatalok előtt, elsősorban a Magyar Tudományos Akadémia műhelyeiben, ahol – bár a politikai hovatartozás is szempont volt – a tehetség számított elsősorban. Így azután egy kontraszelekciós folyamat eredményeként egy viszonylag gyengébb szakmai színvonalú társaság uralta a felsőoktatást, de egyidejűleg pozitív szelekció eredményeként nemzetközileg (szakmai szempontból) versenyképes, világot látott, ezért a nyugati és keleti társadalom reális összehasonlítására alkalmas gárdát nevelt ki az akadémiai intézetek többsége. (Mindkét kategória esetében tisztelet a kivételnek.)Így alakult ki a „kétféle” értelmiség. Ugyanakkor kétségtelen tény, hogy a túlélésnek azért a párt iránti minimális lojalitás – vagy legalább a jóindulatú semlegesség – volt az alapfeltétele minden vonalon. A meg nem alkuvó, bátor értelmiségi a perifériára került, s évek hosszú során szakmailag egyszerűen lemaradt többé-kevésbé konformista társaitól. Innentől kezdve már nem kellett politikai eszközöket alkalmazni, sportszerűen, szakmai alapon lehetett mellőzni vagy hátrasorolni az illetőt. (Könnyű belátni ennek a technikának a „jellemformáló” erejét). Gondolom, ez a helyzetkép legkevésbé a reálértelmiségre, valamivel inkább a külkereskedőkre és jogászokra, s leginkább a bölcsészettudományok művelőinek csoportjára volt jellemző.Aki azonban egyetemista volt a hatvanas-hetvenes években, azt is jól tudja, hogy mindezek ellenére az évfolyamok nagy többsége politikailag semleges volt, a tanulmányaival foglalkozott, s csak egy veszedelmes kisebbség (az évfolyamok jóval kevesebb mint tíz százaléka, többnyire a gyengusok és a megalomániás karrieristák) használták a piros könyvet és a mozgalmár tevékenységet mankóként. A többség csaknem ugyanolyan hétköznapi értelmiségiként szerzett tehát diplomát, mint a szabad országokban felnőtt nemzedék. Persze nem szabad elhallgatni azt az ugyancsak kevesebb mint tíz százalékot sem, akik a diploma megszerzése után, az elhelyezkedésnél komoly hátrányt szenvedtek: a mi évfolyamunkon természetjáró barátaim, akiknek egyetlen bűnük az volt, hogy a KISZ mellőzésével szerettek közösen kirándulni és vidám csasztuskákat énekelni, mert őket a Párt vagy a KISZ ellenségnek minősítette, általában minden különösebb ok nélkül.Szerintem ilyen az összetétele a magyar értelmiségnek ma is. Többségben szakmailag (és nem politikailag) elkötelezett. Önmagát kívánja megvalósítani oly módon, hogy konstruktív; hogy adni akar valamit a társadalomnak, amit csak ő adhat, s aminek fejében szakmai – erkölcsi –, anyagi elismerést vár.Ha a polgári erők 1998-ban olyan skatulyázó módon gondolkodtak volna, mint a szombati Magazin kiváló cikkírói, aligha nyerték volna meg a választásokat. Állítom, hogy a siker egyik titka az volt, hogy megszólították az értelmiség polgári gondolkodású rétegét, és politikai programjukkal, amelynek kidolgozása során nagyon is támaszkodtak a szellem munkásainak legkiválóbbjaira, például a Batthyány Professzorok Körében, illetve a Magyar Polgári Egyesületben tömörült gondolkodók véleményére, elnyerték értelmiségünk legjobbjainak és legtisztességesebbjeinek erkölcsi támogatását.Ez az erkölcsi támogatás olyan tőke, amit lehet kamatoztatni is, de el is lehet herdálni. Ha meg akarjuk tartani, akkor először is tudomásul kell venni és el kell fogadni, hogy az értelmiségi – most én fogok általánosítani – szeret „kipofázni a sorból”. Ezt tiszteletben kell tartani. Ez ugyanis az egyik erénye és értéke. Az értelmiség megfelelő „kezelésének” első szabálya, hogy tiszteletben kell tartani a véleményét, kifejtésében korlátozni nem szabad. Még akkor sem, ha azzal nem értünk egyet. A bizonyítottan polgári elkötelezettségű tudós professzor haragos érvelésére nem szemöldök-összevonással vagy fejcsóválással, hanem érvekkel vagy kérdésekkel kell reagálni. A második aranyszabály – ezt nagyon ügyesen fogta meg a kormány – a valamit valamiért elvének érvényesítése. Az új kormány tudomány- és technológiapolitikai koncepciója – az első meghökkenés után – rendkívül pozitív reakciót váltott ki az értelmiség érintett hányadából, és meggyőződésem szerint ez bőségesen megtérül majd nemcsak tudományos eredményekben, hanem az ország gazdaságát, környezetvédelmét, életminőségét, tudásszintjét javító eredményekben; mi több: 2002-ben voksokban is.A futballban a kapustól nem azt várjuk, hogy gólt lőjön. Az értelmiségtől ne politikai állásfoglalást, hanem szakmai teljesítményt és országépítést várjunk. Csináljunk kedvet nekik a munkához. Invesztáljunk a felsőoktatásba, a tudományba, mert megtérül. Mert akkor az íróasztal mellől politizáló, okoskodó, vádaskodó, rágalmazó, közelmúlt-visszasíró, jövendőmondó, intrikáló, megosztó értelmiségi réteg hangja fokozatosan hiteltelenné válik és elhalkul, mert elnyomja majd az alkotó értelmiség kórusának munkáról és eredményekről, perspektívákról szóló kórusa, mint a méhkas zümmögése a kuvikolást.Szokták mondani, hogy Isten legszebb dicséretét nem az emberi szólamok és prédikációk, hanem a madarak éneke, a természet fennkölt szépsége jelenti. A fiatal magyar polgári demokrácia legszebb dicséretét sem politikai hűségnyilatkozatok és gesztusok jelentik majd az értelmiség részéről, hanem a közös dolgainkat előrevivő, kézzelfogható eredmények.Ennek lehetőségét és feltételeit kell csupán biztosítani. A szerző genetikus, egyetemi docens