A dánok szerint van élet az eurón kívül

Majd szétrepedtek a korsók a csattanástól a patinás sohói kocsma előtt péntek este, amikor helyi idő szerint fél tízkor a televízió bejelentette: a dánok elutasították a csatlakozást az euróhoz. A kocsma előtt, nem bent, mert a vendégek nagy része kiszorult a zsúfolt helyiségekből. De benn és kinn egyaránt a londoniak hatalmas üdvrivalgással üdvözölték a dán nemet, a NEJ-t. Szomorú arcot az ivóban és körülötte nem lehetett látni. Lehet persze, hogy csak a toryk, az euroszkeptikus brit konzervatívok szeretik a sört. Akárhogyan is, nem mindennapi látvány, ahogyan a pult fölötti hatalmas, mintegy két méter széles vásznon a liberális Koppenhága dánjai ugrálnak felgyújtott EU-zászlókon, míg az Északi-tenger másik oldalán az őket figyelő, messze nem hidegvérű britek literszámra isznak a további integrációt elutasító dánok egészségére.A „nem” váratlanul érte Európát. Ugyanis a felmérések még szerdán is azt mutatták, hogy a két tábor nagysága csupán egyetlen százalékkal tér el egymástól, ami bőven a hibahatáron belül van. De a dánokat is meglepte az eredmény: a nagy nap után a Politiken című lap címoldalát Auguste Rodin gondolkodójának képe foglalta el. Mindenesetre a kancsók egymásnak ütése kellemetlenül csengett a brit miniszterelnök, Tony Blair fülében, akit ráadásul az is megtépázott, hogy pártja brightoni nagygyűlése éppen elutasította nyugdíjpolitikáját. A csütörtöki felmérések pedig azt mutatták, hogy a mindaddig esélytelennek látszó tory vezető, William Hague már meg is előzi népszerűségben riválisát. Pontosabban főként azért, mert Blair „rokonszenvindexe” folyamatosan csökken a benzinlázadások óta. A dán referendum minden volt, csak nem gyógyír a feltétlen euró- és EU-párti londoni kormánynak. Vélhetően tehát nem csak a dánokra vonatkoztatható a Times hatalmas rajza Hamletről, a dán királyfiról, aki merev tekintettel bámul a kinyújtott kezében a koponya helyett egy nagy fém euróra. A karikatúra fölött óriási betűkkel a koppenhágai tudósítás címe: „Dán vagyok és dán is akarok maradni.” Vajon mit mond majd jövőre a brit, utána pedig a svéd Hamlet? A kérdés persze úgy érvényes, ha feltételezzük, a friss trend elakad, és jövőre a szavazáson ismét a Munkáspárt nyer. Mert akkor Blairnek – hacsak nem akarja arcát veszíteni – ki kell írnia a népszavazást. Aminek kimenetele kezd baljós előjelű lenni, mert a jelek szerint Európát manapság egy olyan szellem járja be, amelyik minden, csak nem euró- és szuverenitásfeladás-párti.A nép pedig kezd populista lenni, ha szabad így fogalmazni. És egyre több országban van más véleményen, mint a politikai, az üzleti és médiaelit. Angliában persze nem, ahol az utóbbi – beleértve a jobboldali, konzervatív, keményen antiliberális, Brüsszel-ellenes bulvársajtót – egészségesen kiegyensúlyozott. És konzervatív része sem az eurót, sem a további integrációt nem szenvedheti. Azonkívül – ami már az egész brit sajtóra vonatkozik – villámgyors. A hétszázalékos NEJ-győzelem este tízre lett hivatalos és néhány perccel azelőtt ismerte be vereségét a dán miniszterelnök, de már másnap reggel kivétel nélkül minden országos napilap – minőségi és félbulvár – ordító címekkel hirdette az eseményeket úgy, hogy hatalmas terjedelemben tudósított arról, ami történt, valamint a koppenhágai és brüsszeli reagálásokról. A londoni lapok abban ideológiájuktól függetlenül egyetértettek, hogy a dán nép döntése – 88 százalékos részvétel mellett – alapjaiban rázta meg az Európai Uniót. A konzervatív Times szerint az euró 53:47-es arányú elvetésével egy kis ország adott hatalmas pofont Brüsszelnek – valamint Tony Blairnek. Az biztos, hogy a döntés nemcsak Európában visszhangzik majd, írták, hanem azon túl is.A nép döntését nehéz megkérdőjelezni. Amellett, hogy újabban az EU támogatói mintha egyre inkább hitüket veszítenék a közvetlen demokrácia egyik legparádésabb kifejezési formájában, a népszavazásban. Holott annak fontossága egyértelmű, hiszen olyan nagy horderejű döntéseket, amelyek a lakosság életét mélyen érintik, legitimáltatni illik a választókkal. És ez az euró, az EU közös pénzének az esetében még nem történt meg, ugyanis már 11 országban vezették be anélkül, hogy a leginkább érintetteket erről megkérdezték volna. Erre gondolt nyilván Poul Nyrup Rasmussen dán miniszterelnök is, aki azt hitte, könnyű dolga lesz. Fél évvel ezelőtt, amikor beígérte a referendumot, könnyű győzelmet szagolt a levegőben. Nem is szólva arról, hogyha a hagyományos pártok, az egész sajtó, a bankok, a befektetők, az üzleti élet és a szakszervezetek – vagyis mindenki, „aki számít” – őt támogatja, ki lenne ellene? Mint kiderült, sokan. Például „egy populista demagógok vezetése alatt álló szedett-vetett koalíció”, írta félig tréfásan a Times vasárnapi kiadása, a több mint egymillió példányban eladott Sunday Times. És ott voltak főként – sokak meglepetésére – a fiatalok, az idősek (a középkorúak a legkevésbé), valamint a nők. A pártok közül pedig Pia Kjaersgaard szélsőjobboldali pártja, közösen kampányolva a nemért a kommunistákkal meg általában a szélsőballal.A miniszterelnök pénzügyi-technokrata érvekre alapozta saját kampányát, ami – brit és dán lapvélemények szerint – nagy hiba volt. Ugyanis a dán koronát már az euróhoz kötötték, vagyis Rasmussennek nehéz volt megmagyaráznia a saját maga választotta érvekkel, hogy miért lenne minden jobb, ha a dán pénzt eurónak neveznék? Közben persze Brüsszelben meghozták a Rasmussennek és kormányának láthatóan rosszul jött Ausztria-ellenes szankciókat. Az EU egyik legjobban informált és legképzettebb lakosságának nem esett nehezére azonosulni a kis alpesi országgal. Ha Brüsszel ezt teszi nyolcmillió osztrákkal azután, hogy demokratikusan és szabadon választottak kormányt maguknak, vajon mit várhat a még Ausztriánál is „marginálisabb” Dánia a maga 5,3 milliós lakosságával, tették fel a kérdést a legkevésbé skandináv skandináv országban. Nem véletlen, hogy Rasmussen kétségbeesetten igyekezett a színfalak mögött – a britekkel együtt – rávenni elsősorban a szankciókat kezdeményező franciákat és a belgákat a retorzió megszüntetésére. Hiszen érezték Koppenhágában, ha a szankciókat nem oldják fel, hamarosan veszélybe kerülhet a dán igen. Mint kiderült, Rasmussen volt az előrelátóbb. Azokat pedig, akik Ausztria diplomáciai elszigetelésével mindenáron büntetni akartak, a bumeráng szeptember 28-án nagyon erősen megütötte. Amikor a dánok úgy határoztak: van élet az eurón kívül is.Valószínű, hogy mindez csak a kezdet. Paul Sykes, egy yorkshire-i multimilliomos máris bejelentette, hogy az EU-n belül szponzorálni fogja a nép szondázását. Hadd derüljön ki, miként érez a lakosság az unió tagállamaiban az euró iránt. Mint Németországban, ahol egyes felmérések szerint a lakosságnak kétharmada nem elégedett a közös valutával. És ahol – ezt most, a dán „nej” után visszatekintve mondhatjuk – talán nagyon is bölcsek voltak, hogy nem írtak ki népszavazást euróügyben és a lakosság feje fölött hozták meg a döntést.A dánok persze – állítják szinte egyöntetűen megfigyelők – sokkal többre voksoltak, mint ezeréves, a viking korból származó pénzük megtartására. Szavaztak arra, hogy elegük volt a centralizálásból, a szuverenitásuk erodálásából, nemzeti azonosságuk fokozatos feladásából. A dán nemről tudósító New York Times megjegyzi, hogy Európában egy széles körű politikai irányzat van kibontakozóban, mégpedig a nemzeti azonosság újrafelfedezésére és a nemzetek fölötti európaiság ellen. A liberális brit Guardian szerint a szavazás eredménye egyértelműen az új, globalizációellenes hangulatnak is betudható. Amiből sok minden következik. Következik csaknem bizonyosan a kétsebességes EU-integráció, amelynek lassabb fokozatra kapcsoló tagjai közé nemcsak a dánok, hanem várhatóan a britek és az euróról szintén népszavazással döntő svédek is beállnak, akiket, csakúgy mint az angolokat, igen erősen befolyásolnak a koppenhágai eredmények. Következik még az is, hogy a már most is beteg euróhoz – amelyet a piacba való beavatkozástól elméletileg annyira húzódozó neoliberális elit oly nagy és kétségbeesett lendülettel igyekezett felülről megtámogatni nem piaci eszközökkel – lényegesen nehezebb lesz csatlakozni, mint ahogyan azt eddig a közép- és kelet-európai országok hitték. Ugyanis, mint a pénzügyi körökben igen nagy figyelemmel követett Financial Times napilap írta már pénteken, hiába jelentkeznek majd a posztkommunista országok önként, hogy ők is bevezetik majd az eurót, gyenge gazdaságuk veszélyt jelenthet az euróra, mert azt tovább gyengítheti. De a dán népszavazás után már vészjóslóbb hangok is hallatszanak. A finn centristák lapja felvetette: ha vezetők és vezetettek között a szakadék tovább tágul, és a politikai elit rutinszerűen figyelmen kívül hagyja a demokratikus döntéshozatali mechanizmust, jelesül a népszavazás megrendezését a nagyobb kérdésekben, az Európai Unió hamarabb széthullhat, mint gondolnánk. Márpedig ha a közeljövőben a referendumok irányában és a további integráció ellen erősödő szél fúj, vajon a soron következő választások idején meg merik-e kockáztatni a rivális pártok a nagy nyugati EU-tagországokban, hogy választási programjukban teljes mellszélességgel kiálljanak az új tagok felvétele mellett?