Át kell törni a politika iránti közöny falát

Székelyhidi Ágoston A két miniszterelnök című szeptemberi cikkében egyértelmű fogalomként beszél az „elitről” és a „bázisról”. Fejér Ádám Szellem és szellemellenesség című írása a következőket állítja: „A diktatúra (...) a szellem elleni gonosz indulattal bebizonyította, hogy lévén az igazság nem e világból való, ügyén a világbeli kezdemények nem segítenek, és a hazugság rendjében a tehetséget némaságra ítélte. A hallgatás ma is tart, a diktatúrát kialakító szellemi állapot töretlenségét tanúsítva.” Nyilvánvaló, Fejér Ádám az okokat elemzi, Székelyhidi Ágoston pedig a jelenséget és következményeit tárgyalja.Érdemes e két gyakran használt fogalomra visszatérni, mert miközben a társadalomtudományokban egyre több szó esik a nyelv, a beszéd, a beszédmód szerepéről, a közéletben és a médiumokban megszólalók egyre több bizonytalan jelentéstartalmú idegen szót használnak. Ezek közé tartozik az „elit” és a „bázis” is, amelyeket a befogadó tetszése szerint értelmez. A francia eredetű „elit” (elite) szó értelmét az Idegen szavak szótára így határozta meg: „I. válogatott, előkelő társaság, valaminek a színe-java; II. válogatott, előkelő, elsőrendű, kiváló, v(ala)miből a legjobb”. E megfogalmazás óta a szó a történettudományi és a politikai irodalomban rendkívül divatossá vált. Leginkább a társadalom vezető rétegét értik ezen. Nem nagyon tesznek különbséget a szellemi kiválóságok, a gazdasági vezetőállások birtoklói és a politikai hatalmat gyakorlók – illetve szolgálók – között. Nyilván azért, mert az eredeti értelmet uraló „előkelőség” fogalma időszerűtlen, s a hazai „elit” nehezen lenne a magyarság színe-javának, kiválóságainak minősíthető. Sokan ugyanis a hazugságban, a hatalom kiszolgálásában lettek kiválóak. Mások nem ismerik el, hogy egykori tudásuk elavult. Leginkább talán a „válogatott” szó értelme itt a legtalálóbb, amiben az az érdekes, hogy ehhez szükségesek azok, akik a válogatást elvégzik. A szó eredetileg a francia arisztokrácián keresztül az önkényuralom fogalmához tartozott, tagjai az uralkodó kegyétől függtek. Ha tehát azt a csoportot neveznénk „elitnek”, amelynek tagjait a „proletárdiktatúra” válogatta ki, és bízta meg a szellemi, gazdasági, politikai élet vezetésével, e fogalom egyértelmű lenne. Kérdéseket az elmúlt tíz év fejleményei vetnének föl, különösen azért, mert sokan ebben az időszakban kerültek vezető szerepkörökbe. Köztük számos fiatal, akiknek elvileg nem lehetne kapcsolata a diktatúrával. Sajnos csak elvileg. Hiszen a diktatúra szellemének hordozói nem tűntek – és nem tűnhettek – el az átalakulás még le nem zárt időszakában. A kiválasztás ma is azokon múlik, akik az egykor mindenható párt nélkül nem lennének jelenlegi helyzetükben. Arra kell tehát gondolnom, hogy az „elit” fogalmát Székelyhidi Ágoston – noha utal különbözőségeire – nem csak az előbbi értelemben használja. De hogyan? A közszereplők nyelve változatlanul az önkényuralom „parancs-engedelmesség” logikájában alakul(t) ki, s a párbeszéd világos érvelése helyett a közhelyeket és a magyarul sokféleképpen értelmezhető szavakat kedvelik. A múltba tekintve nem kétséges, hogy a pártszempontú válogatás mellett mindvégig létezett a kiválasztódás természetes folyamata. Egyrészt azért, mert az önkényuralomnak ahhoz, hogy többé-kevésbé működőképes maradjon, szüksége volt szakemberekre és szaktudásra. Másrészt, mert emiatt a tehetséges emberek bizonyos keretek között mégis érvényesülhettek.A hazugság rendjeAki 1990-ben kiemelkedő vagy vezető szerepet játszott a szellemi, gazdasági vagy politikai életben, az maga sem lehetett annak biztos tudatában, mit és mennyiben köszönhet személyes kapcsolatainak, politikai elkötelezettségének, szakmai közegébe zárkózásának, illetve a teljesítményének. Még kevésbé tudhatta, hogy alkalmazkodási technikája milyen más eszmerendszerhez áll közel. Noha kétségtelen, hogy a világról alkotott képekben különböző eszmerendszerek hatásai is érvényesültek. Mivel ezeket többé-kevésbé leplezni kellett, ez az, amit Fejér Ádám okkal nevez a „hazugság rendjének”. Ehhez tartozik az az öncsalás is, ami a kilencvenes években igazolhatóvá tett minden sikeres életutat, s módot adott az addig leplezett eszmék divatossá vált elemeinek kiválasztására, és előtérbe állítására. Egyúttal azonban ez volt az is, ami kizárta annak a lehetőségét, hogy a diktatúra miatt hátrányba kerülteknek a kormányok igazságot szolgáltathassanak. Hogyan lehetett volna vezető szerephez juttatni azokat, akiket az idegen függőségű hatalom megakadályozott a tanulásban és akiknek fölőrölte az idegrendszerét? Negyvenéves hátrányos megkülönböztetés után ki állapíthatta volna meg, hogy egykori tehetségük mire képesítheti őket – egy számukra teljesen idegen és ismeretlen közegben? A magyarországi önkényuralom kiválasztási módszerei, annak szempontjai és az érvényesülés feltételei szüntelenül változtak. A tehetségnek és a teljesítménynek azonban 1990 előtt nem sikerülhetett kikerülnie sem a politikai alkalmazkodást, sem azt, hogy a teljesítményének a megítélése más szempontok szerint történjék, mint az ezután mintaként választott országokban.Hogy ez utóbbiakban milyen szerepe van a többpártrendszerű demokráciának, a piacnak, a versenyszellemnek és a társadalmi hagyománynak, a polgári eszményeknek, azt elég nehéz meghatározni.Párthoz kötött lehetőségekItt talán elég annyit megállapítani, hogy az 1990-es vezetőrétegnek számolnia kellett a változási kényszerekkel és azok következményeivel. Erre sokan nem voltak fölkészülve, sokan tévesen mérték föl a helyzetet, s kevesen gondoltak arra, hogy a változásnak nem csupán nyertesei vannak, de vesztesei is. El kell ismerni, hogy erre a Németh-kormány sokkal inkább fölkészítette saját kiválasztottjait, mint Antall Józsefé, noha az mások és – részben más gondolkodásúak – előtt nyitott új érvényesülési lehetőségeket.A párthoz kötött lehetőségek kihasználásának útja nyitva maradt, s azt máig nem sikerült megszüntetni – a politika szűkebb világán kívül sem. Már csak azért sem, mert a „hazugság rendjéhez” az is hozzátartozott, hogy az ország állapotával, a gondok nagyságrendjével, a várható fejleményekkel senki nem volt tisztában. A többpártrendszer keretében sokan szakmai érvényesülésük érdekében úgy látják jónak, hogy a közélet minden formáját kizárják az életükből. Ezt sok minden igazolja. Annyi biztos, hogy aki a változások következményeivel számot vetett, az vagy reménykedve, vagy aggódva tette. Az aggodalmak akkor fokozódtak a robbanás szintjéig, amikor Antall József személyében – Pozsgay Imre, Bíró Zoltán vagy mások helyett – olyan ember került az ország élére, akire addig nem lehetett számítani, s aki jórészt az uralkodó kapcsolatrendszereket megkerülve, azokhoz legföljebb óvatos tartózkodással alkalmazkodva, óriási nehézségeket leküzdve, pusztán tehetségével érvényesült. Kormányt hasonló képességekkel kiemelkedett társakból már nem tudott toborozni. Még kevésbé találhatott e körből a közhivatalok, a szellemi, gazdasági és politikai élet vezetésére megfelelő számú fölkészült és azonos hullámhosszon gondolkodó személyt. Akik veszélyeztetve érezték saját megszerzett lehetőségeiket, s akik nem kapták meg azt, amire számítottak, azok aligha tehettek mást, mint ellene fordultak a kormánynak. A különböző politikai pártok tagjainak előélete magában hordta azt a veszélyt, ami bekövetkezett: a lehetőségek birtoklásáért megindult küzdelmet kirekesztő megbélyegzések mögé rejtették. Elővették a történelem sülylyesztőjéből a „népi-urbánus” ellentét, kinevezték a nacionalistákat, fasisztákat, antiszemitákat, másfelől a liberálisokat.Új jelszavak is megjelentek, mint a globalizáció, a „piac” elmarasztalása, és bizonyos marxista társadalmi meghatározások új életre támadtak.A parancs-engedelmesség utánOrbán Viktor – a helyzetét megőrző és jelentős nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező tábor szólam-össztüzével nem törődve – a maga útját járva jó eséllyel keresheti annak a szellemi és gazdasági életben vezető szerepet játszó rétegnek a támogatását, amelyik ebben nem vesz részt, mert saját szakmai eredményeit féltve a törvényekkel szabályzott, törvényes keretek között működő közösségben látja saját érvényesülési lehetőségét. Van ilyen és egyre szélesedik.Az elmúlt tíz év nagy változása abban mutatkozik meg, hogy a „hazugság rendszerének” bevehetetlennek látszó hadállásai ellenére a szellemi, gazdasági, politikai vezetőréteget új törésvonalak osztják „táborokra”. Sokan úgy látják, hogy személyes érvényesülésük a „régi” – és ma is működő – kapcsolatrendszereken múlik, amihez persze a megváltozott feltételrendszerben immár hozzá kell tenniök saját teljesítményüket. Ugyanakkor veszedelmes nagyságrendet öltöttek az azonos szintű végzettségűek közti jövedelmi különbségek. Óriási árat kell a nemzetnek még azért fizetnie, hogy egy (mondjuk, harmincéves) tanár vagy orvos „közalkalmazotti” jövedelme alig egy tizede a piaci értelemben versenyképes cégeknél foglalkoztatott mérnökének; akinél a pénzvilág és néhány ügyvédi iroda ifjú (alkalmazott) munkatársai még háromszor-négyszer többet keresnek.Óriási méreteket öltött a „vállalkozásnak” álcázott félig vagy egészen törvénytelen pénzszerzési lehetőség is. Így kialakult egy olyan magas jövedelmű réteg is, aminek „elitté” minősítése vagy értelmezési nehézségeket okoz, vagy elfogadhatatlan.Az új törésvonalak mellett kialakult magasabb jövedelmű – de nem mindig magasabb képzettségű – rétegek igen különböző gondolkodásúak. Politikai szerveződésüket két szempont irányítja: megőrizhető-e a kapcsolatrendszerek érdekérvényesítő szerepe, vagy sem; illetve a kormánytól vagy az ellenzéktől várható inkább a törvények kijátszásával szembeni elnézés. Mivel az elmúlt tíz év viszonyai a teljesítmény-követelmények szerepét erősítették, elég sokan ismerték föl, hogy ez akkor bontakozhat ki igazán, ha az ország belső állapotai alapvetően megváltoznak. Ők lehetnének az Orbán-kormány legfőbb támogatói, ha közülük jó néhányan a belső állapotok megváltoztatásának céljait és módszereit nem látnák a kormánypolitikától jelentősen eltérően. (Valószínűleg nekik köszönheti az erre érzékeny Dávid Ibolya magas népszerűségi mutatóit, miközben az MDF iránti bizalmuk jóval csekélyebb.) E réteg megszólítható, de szakmai gyakorlata képtelenné teszi arra, hogy belső meggyőződésből elfogadhassa az önkényuralom „parancs-engedelmesség” beszédmódját. Az MSZP hatalomra kerülésének veszélye számukra nem elég erős érv ahhoz, hogy adott esetben ellenszenves jelöltekre, szólamokra szavazzanak.Ha jól értem Székelyhidi Ágostont, akkor „bázison” a pártok szavazótáborait érti. Ezek azonban sokkal kevésbé szervezettek, mint a vezetőréteg bármelyik csoportja. Véleményüket a közvélemény-kutatások igyekeznek megtudni. Ezek kétpárti fölényt és (behozható) MSZP-előnyt mutatnak. Ám ezekből is kiderül, hogy jelenleg a szavazati joggal rendelkezők közül mindössze 14–18 százalék döntötte el, hogy elmegy szavazni, s el is kötelezte magát valamelyik párt mellett. Ez azt jelenti, hogy az előbbi értelemben vett „bázisa” a ma legnépszerűbbnek látszó MSZP-nek sem több a lakosság 7–9 százalékánál. Ez megegyezik a siófoki és székesfehérvári időközi választások eredményével.Nagygyűlések üres sorokkalA képviselő választói „képét viseli”, de a közérdeket kell szolgálnia. Helytelen, ha szerepét a helyi érdek kijárójaként fogja föl, de legalább olyan tévedés, ha a helyi gondokat nem ismeri, s azokat pártjában nem szólaltatja meg. Ezzel a szavazók hangulatáról félrevezető képet ad a politika alakítóinak. A magyar szavazópolgár nem szokott hozzá, hogy a politika kíváncsi lehet a véleményére. Az egykori MSZMP igyekezett azt – gondosan korlátozott keretek között, illetve titkosszolgálati (besúgó) módszerekkel – megtudni. Az önkényuralom természetéből adódóan azonban ebből csak az jutott a döntéshozók tudomására, ami nem zavarta elképzeléseiket, de az emberekkel igyekeztek elhitetni, hogy kíváncsiak a véleményükre. Ez tíz éve nem működik, talán az MSZP keretében sem. A meg nem kérdezettektől azt várják, hogy elmenjenek képviselői fogadóórákra, politikai összejövetelekre, ahol aztán semmitmondóan „megnyugtató” válaszokra számíthatnak, vagy soha be nem váltott ígéretekre. (Egy hatvanezer lakosú városban nemrég „nagygyűlést” rendezett az a párt, amelyiknek önkormányzati többsége, polgármestere és országgyűlési képviselője van. Az egyik budapesti résztvevő szerint sokan voltak. Mintegy hatvanan. Azaz a lakosság egy ezreléke!)A megszólítás kényszereA következő választást az döntheti el, hogy hányan mennek el szavazni, s melyik párt tudja megszólítani a választókat. Ebben természetesen az életszínvonalnak, a fizetésemelésnek jelentős szerepe van. De nem lehet annyi tartaléka a következő két év költségvetésének, hogy minden igényt, vágyat ki tudjon elégíteni, s az ellenzéki pártok ne ígérjenek még többet. Ezért kellene a közöny falát áttörni, a szavazók megszólításának fáradságát vállalni. Ehhez új nyelvre is szükség van. Az önkényuralom hozzászoktatta átélőit – és az elmúlt tíz év ezen nem változtatott –, hogy minden sikerben, amit hangoztatói önmaguknak tulajdonítanak, kételkedjék. Ez nagyon megnehezíti azoknak a dolgát, akik tényleges sikereket tudnak fölmutatni. De ha a polgár ráadásul még könnyen cáfolható érveket és adatokat is talál, vagy a hangoztatott szempontok neki közömbösek (esetleg: érthetetlenek), nem hisz. Megszólítása, véleményének megismerése korunk talán legnehezebb feladata.Az „elit” fogalma csak sejthető, a „bázis” megnyerésére-meggyőzésére, illetve kialakítására, megszervezésére, működő közösséggé formálására pedig nem látom az elképzeléseket. Egyik pártban sem. Szerencsére az MSZP ezt adottnak veszi, a kormányoldalnak kellene módszereket, eszközöket és embereket találnia ehhez. Noha a „bázis” szót se nem szeretem, nem is egészen értem, a biztos szavazók táborának kiépítése alighanem a kormánypártok legfontosabb feladata.