Csata a Fehér Házért

Az amerikai elnökválasztási kampány hajrájához közeledik. Jelenleg valamiféle vihar előtti csend honol mindkét táborban, talán az éppen lezajlott olimpia miatt. A közvélemény lelkesedése az olimpia iránt töretlen, a nemzeti büszkeség, amit az aranyéremesőt szállító amerikai sportolók az egekig emeltek, irigylésre méltó. Mindenesetre bölcs döntésnek tűnik, hogy mind a demokrata elnökjelölt Al Gore, mind pedig a republikánusok éllovasa, G. W. Bush kivár és erőt gyűjt a minden bizonnyal sorsdöntő októberi nyilvános viták előtt.A jelenlegi állás szerint a Demokrata Párt Los Angeles-i konvenciója óta vezető Gore még jobban növelte előnyét és ezt az előnyt októberig már nem is veszítheti el. Úgy tűnik, a Gore–Liebermann duó egy sokkal dinamikusabb csapat, mint a Bush–Cheney kettős, hiszen a republikánus alelnökjelölt ez idáig jóformán észrevétlen maradt, ami a pillanatnyi helyzetet nézve komoly problémákat okozhat a Bush-tábornak. A texasi kormányzó hirtelen megtorpant, elvesztette azt az agresszív, de érzelmektől sem mentes stílusát, amely még a nyár derekán sok demokrata szimpatizánst csalogatott át a republikánusokhoz. Azonban augusztus végére minden megváltozott. Al Gore, akit a közvélemény mind idáig csak „stiff”-nek nevezett – talán merevnek vagy darabosnak lehetne magyarra fordítani –, Los Angelesben szenvedélyesen szájon csókolta nejét, majd egy nagyon radikális elfogadó beszédet mondott, amelyben síkra szállt az elesettekért, a szegényekért és meglehetősen éles hangon kritizálta a jómódúakat, az amerikai középosztályt. Nem sokkal később a népszerűségi mutatók őt hozták ki elsőnek, Bush visszaszorult a második helyre, úgy 8-12 százalékponttal. A rendkívül elfogult liberális sajtó ezt mintegy üzenetértékűnek vélve, rávetette magát Bushra és könyörtelenül kihasználva a texasi kormányzó nyelvbotlásait és elszólásait, olyan képet mutat Bushról, mint aki egyszerre artikulátlan és szellemileg béna.A Newsweek magazin szeptember 25-i számában a vezércikkíró már krokodilkönnyeket hullatva temeti Busht, de ugyanakkor meg is dicséri mint olyan politikust, aki megmutatta az országnak a helyes irányt. Más kérdés természetesen, hogy ezt az irányt esetleg Al Gore elnöksége alatt kell majd az országnak követnie, de ez csak egy jelentéktelen epizód lesz a nagy menetelés történetében.A bevezetőben már utaltunk arra, hogy Al Gore népszerűségének növekedéséhez nem kis mértékben járult hozzá az alelnök-jelölt, Joseph Lieberman. A zsidó vallását gyakorló szenátor, aki egy mélyen erkölcsös és prűd tradíciót képvisel a liberális Demokrata Párton belül, a politikai elemzők legnagyobb meglepetésére egyáltalán nem hagyott fel ezzel a hagyománnyal még az alelnökség elfogadása érdekében sem. Ezt bizonyítandó, Lieberman az FTC (Federal Trade Commission) által elrendelt meghallgatásokon tetemre hívta Hollywood hatalmasságait, azzal vádolva őket, hogy gátlástalanul árusítják az erőszakot és erotikát tömjénező videofilmeket és kazettákat kiskorú gyermekeknek. A bizottságban egyébként helyet kapott a republikánusok egykori elnökjelöltje, John McCain szenátor is, akit most már egyes befolyásos republikánus személyiségek szerint sokkal jobb választás lett volna alelnöknek, mint amilyen most Dick Cheney.Hollywood megrökönyödését mi sem fejezte ki jobban, mint az a tény, hogy a beidézett producerek és egyéb hírességek nem mentek el a meghallgatásra attól tartva, hogy az egész amerikai kongresszus haragja fog rájuk zúdulni. A teljes képhez hozzátartozik az is, hogy Al Gore neje, Tipper már a nyolcvanas években következtesen harcolt a rockzenében megjelenő erőszakot dicsőítő és közerkölcsöt sértő szövegek ellen, és maga az alelnök is gyakran síkra szállt a tévében csúcsidőben sugárzott erőszakos filmek bemutatása ellen. A Time magazin szeptember 25-i számában a Gore és Hollywood című cikk szerzője is meglehetősen furcsállja, hogy ugyanaz a Hollywood, amely közel 6,6 millió dollárt gyűjtött a demokrata elnökjelölt számlájára, most vádlottként állhat a Lieberman–Tipper Gore és John McCain alkotta erkölcsi ítélőbíróság elé. A Gore–Lieberman páros egy olyan erkölcsi tartást támogat, amely ha időnként nemtetszést is vált ki a liberális demokraták köreiben (lásd Woody Allen látványos kifakadásait Liebermannel szemben), az amerikai társadalom azon még el nem kötelezett rétegét célozza meg – jelen esetben a konzervatív fiatal családokat –, akik komoly szavazóerőt képviselnek. De hol vannak most a republikánusok és Bush, akik e hagyományosan konzervatív témáknak a mindenkori haszonélvezői voltak? Zavart csend honol az elefántosok táborában, és ennek részben az az oka, hogy egy időben G. W. Bush igazgatósági tag volt egy olyan befektető cégnél, amely bizony derekasan kivette részét az ún. „R” megjelölésű, csak 18 éven felülieknek ajánlott filmek finanszírozásában.Természetesen az itt felsorolt jelenségek csak kisebb epizódok az amerikai elnökválasztási kampány történetében, tehát jelentőségüket túlbecsülni éppoly hiba lenne, mint szótlanul elmenni mellettük. Kétségtelenül a szeptember vége–október eleje rövid uborkaszezont jelent mindkét fél számára, ezek most az erőgyűjtés, a végső stratégia konstruálásának pillanatai. Figyelemre méltó azonban az a reakció, amelyet Al Gore elfogadó beszéde váltott ki az amerikai közvélményben. A demokraták radikális szárnya, ide tartoznak a feministák, a környezetvédők és a fekete szavazók nagy része, elégedettséggel nyugtázta az alelnök olykor Tony Blairt idéző, már-már „osztályháborúval” fenyegetőző dörgedelmeit. A másik oldalon az el nem kötelezett amerikai középosztály viszont hangosan tiltakozott az osztályharcos beszéd miatt, és felháborodásának adott hangot azzal kapcsolatban, hogy Gore a jómódúakat a társadalom kevésbé hasznos tagjaként tartja számon. Az alelnök populizmusa nem újkeletű, hiszen Gore, a hívő környezetvédő nem egy esetben keményen bírálta a multikat, és természetszennyező aktivitásaik miatt időnként meglehetősen kényelmetlen helyzetbe hozta az utóbbiakkal sokkal elnézőbb elnökét.Az osztályharcra való bujtogatás vádja azonban merőben más, hiszen a fogalom maga szöges ellentétben áll az amerikai politikai tradíció egészével. Amerikai elnökjelölttel szemben effajta vád még sohasem fogalmazódott meg. Az is nyilvánvaló, hogy Gore nem kíván egy vörös szegfűs, jakobinus stílusú kampányt, mert erre egyáltalán nem vevő még a Demokrata Párt legradikálisabb szárnya sem. A politikai elemző csak találgatásokba bocsátkozhatik, hiszen egy elnökválasztási kampány idején még a politikai racionalitás is fejtetőre áll, ha éppen az kívánatos. Valószínűnek tűnik, hogy Al Gore sebtében kölcsönzött baloldali radikalizmusa nem szolgál mást, mint az elnökjelölt új imázsának bemutatását. A régi, már az unalomig megszokott „stiff” Al Gore helyébe, egy határozott, cselekvésre és döntésre kész újabb Gore lépett, aki adott esetben attól sem riad vissza, hogy olyan tabukat sértsen, mint az amerikai középosztály féltve őrzött jómódúsága vagy a milliomosok exhibicionista életvitele.Innen már csak egy lépés a Lieberman-féle morális konzervativizmus teljes mellszélességű támogatása vagy Hollywood „megfenyítése”. Az utóbbi azonban csak afféle látványos pszeudo-vita, hiszen azt senki sem gondolja komolyan – legkevésbé a FTC meghallgatásától távol maradt exekutív sereg –, hogy a Gore–Lieberman kormány egy valódi kereszteshadjáratra készülne a hollywoodi álomgyár moguljai ellen. Bármi is legyen a végkifejlet, a labda most a republikánusok térfelén pattog, és Bush csapatának valószínűleg nem kis fejtörést okoz egy megfelelően hatásos ellenstratégia kidolgozása. Annál is inkább, mert az október eleji napokban a demokraták kerültek igen kedvező helyzetbe ahhoz, hogy sikeresen szerepeljenek a már csak pár hét múlva megtartott novemberi elnökválasztáson.