Nem csak a múlt idők vonulnak el emlékezetünkben, amikor halottainkra gondolunk, számot kell vetnünk önmagunkkal is. Mit őriztünk meg azokból a hitekből, és mit váltottunk valóra azokból a tennivalókból, amelyek valamikor egymáshoz fűztek azzal, aki eltávozott, s most messze valahol az Egyesült Államok déli részén egy néma kő alatt pihen. Mert az író, aki egyúttal mint politikus, a nemzeti függetlenség és demokrácia egyik fényes csillaga is volt, nemcsak műveit hagyta ránk örökül, hanem felismeréseit és küzdelmeit is.Kovács Imréhez baráti szálak fűztek. Én voltam Bécsben a hazájához legközelebb eső pont, ahol számos előadást készítettem elő számára. Egy-egy ilyen bécsi, müncheni látogatása alkalmával folytatott beszélgetéseink során mindig lelkesedést, hitet adott.Két évtizeddel halála után már csak leveleihez, tanulmányaihoz fordulhatunk. De az emlékeimben ma is előttem van, ahogy ott állunk Fertőmeggyesen, a magyar határon, a szögesdrót tövében, és ő tekintetével pásztázza a vasfüggöny mögött húzódó drága szülőföldet, ahová nem tehette be a lábát.Amikor a hetvenes években megismerkedtünk, már szép számmal voltak a nyugati magyarok között olyanok, akik fél szemmel a kádári diktatúra felé kacsingattak, és bizonyos hazai szerepeltetésük érdekében hajlandók voltak megalkuvásokra is. Kovács Imre ilyen megalkuvásokra sohasem volt kapható. Becsületére, meggyőződésére, annak tisztaságára féltékenyen vigyázott. Ez a tisztesség jelentette számára az élet értelmét. Vagyona soha nem volt, csak az igazság és az elhivatottság. A törvényhozásban mindig a népet képviselte, a magyarságot a parasztsággal azonosította, sem a németek, sem az oroszok által hozott rabsággal nem tudott alkudni. Világosan látta a negyvenes évek elején a német veszélyt, és éppen úgy tudta, hogy az új megszállókkal hazája gyarmati sorba kerül, mint amilyenben volt 1944 és 45 között.Tollával és tetteivel szeretett népét akarta szolgálni. Az írás nála erkölcsi tartás kérdése volt. Ez a tartás táplálta, éltette, vezette tollát még itthon a Magyar Szemle, a Magyar Nemzet, a Paraszt Újság hasábjain éppen úgy, mint az emigráció nehéz évtizedeiben. Ez a tartás építette, emelte föl a hazája függetlenségéért, a magyar demokráciáért küzdő író-politikussal a közéleti publicisztika katedrálisát.1980 tavaszán levelet kaptam Kovács Imrétől, amelyben arra kért, hogy rövidesen Bécsbe szeretne jönni, ha akarja az Európa Klub, akkor hajlandó előadást tartani, de a legfontosabb az lenne, hogy két öccsével a császárvárosban találkozzon. Ez a határozott kívánság, hogy egyszerre mindkét öccsével találkozni kíván, még inkább összeszorította a szívemet, és megerősített abban, hogy ez az együttlét az utolsó lesz az életünkben. Aki ismerte őt, az tudta, hogy még olyan generációhoz tartozott, amely a szülők halála után felelősséget érzett fiatalabb testvérei iránt, függetlenül attól, hogy az idő múlásával ők is idős emberek lettek. Európába indulása előtt azt mondta Varga Bélának, legközelebbi barátjának: „Elmegyek még egyszer, életemben utoljára Európába.” Ezt a kijelentését környezetében nem vették sokan komolyan. 1980. szeptember közepén Hollandián keresztül érkezett Bécsbe. A szaléziánus rend diákszállásán lakott, ahová testvéreit is sikerült elhelyezni. Látszott az arcán, hogy minden erejét össze kell szednie, hogy kínzó fájdalmain úrrá tudjon lenni. Minden nehézség ellenére megtartotta előadását az Európa Klubban, és úgy igyekezett búcsút venni mindenkitől, hogy az érintettek ne vegyék észre az elmúlás közeledtét. Mivel tőlem hallotta, hogy Bécs közelében az alsó-ausztriai Mittendorfban él Odescalchi Margit, a „vörös hercegnő”, utolsó kívánságai között szerepelt, hogy menjünk ki hozzá. Kovács Imre a Gestapo elől bujkálva 1944-ben egy ideig hamis papírokkal, nyírségi birtokán keresett menedéket. Mivel Odescalchi Margit 1945-ben a kommunista párt szolgálatába szegődött, így kettőjük útja elvált egymástól. A találkozás a falu kocsmájában rövid fél órára szorítkozott, de mindkettőjük számára élményt jelentett. Mindketten alig fél esztendő elmúltával távoztak el ebből a világból.Visszafelé Bécsbe Kovács Imre részletesen beszámolt a hollandiai Mikes Kelemen Körben szerzett tapasztalatairól, az ott megjelent budapesti társutasokról. Külön kiemelte S. Hegedüs Lászlót, a Nemzeti Parasztpártba beépített kommunista ügynököt, aki most arra akarta rávenni, ha többre nem, egy látogatásra jöjjön haza Magyarországra.– Engem ők sohasem fognak megkapni – mondta határozottan, miközben fájdalomtól kínozva hátradőlt az autó ülésén.Amikor kivittem a bécsi West-Bahnhofra, hogy útjának következő állomására, Svájcba induljon, zavarban voltam, nem tudtam, miképpen búcsúzzam tőle. Megígértettem vele, hogy amint visszatér New Yorkba, azonnal elmegy az orvoshoz. Az induló vonat ablakából fáradtan integetett mindaddig, amíg el nem veszítettük egymást szem elől.– Kovács Imre mint író és politikus – írta róla Kiss Sándor – beírta nevét a magyar irodalomba és történelembe. De mindenekfölött példát adott a hűségből. Hűség a néphez, a hazához, az igazsághoz. Vannak, akik kénytelenek megalkudni, de vannak, akiknek nem szabad. A kultúra, az alkotás számos területén az emberség, a tehetség szorongatott, elnyomott helyzetben is kifejezést találhat és miszsziót tölthet be. De aki politikai eszmékért szállt harcba, bizonyos határon túl már nem köthet kompromisszumot. Nem vállalhatja, hogy önmaga elvei ellen politizáljon. Börtönbe vagy emigrációba kényszerülhet, avagy életével fizet, de áruló nem lehet erkölcsi megsemmisülés nélkül.
origo.hu
Orbán Viktor: Győztek a hazafiak!
