Egyházi iskolák az ezredvégen

A rendszerváltozáskor bizonyosnak látszott, hogy a háború előtti, egyes szegmenseiben világszínvonalú iskolarendszer felszámolása bűn volt, és a társadalom széles körei igényelték az egyházi-felekezeti iskolák újjászervezését. Az államosítás évtizedeiben kialakult, a korábbitól lényegesen különböző struktúra megújítása halaszthatatlan volt, ám erős érdekvédő képességgel rendelkezett, és pozícióiból semmit sem kívánt feladni.Évtizedes, megélt-megszenvedett intézményvezetői tapasztalatokra hivatkozva kijelenthetem, hogy máig meghatározóak az újraindításkor felvetődött súlyos kérdések: a tulajdonlás–birtoklás, a kárrendezés–kárpótlás, a támogatás–finanszírozás, az állami feladatok–felelősségek, a kompetenciák átengedése–átruházása, a munkáltatás– munkajog kérdései az egyház(ak) és a társadalom kapcsolatának újrafogalmazásába ágyazódtak és ágyazódnak bele. Vagyis minden ilyen törekvés – a résztvevők egészen egyszerű és természetes helyi igényétől–szándékától–kezdeményezésétől függetlenül – még ma is azonnal és óhatatlanul politikai tartalmakkal telítődik. És ki kell mondanunk, hogy rendszerváltásunk összességében nem teremtett kedvező környezetet az egyházi iskolák ügyének kezeléséhez. A megkerülhetetlen problémák (a gyermekszámcsökkenés, a területi és társadalmi súlypontváltozások, a pénzügyi kérdések) mellé azonnal olyan szoros határidőket, szűk keresztmetszeteket rendeltek bizonyos erők, hogy ezzel az esetek jelentős részében kényszerpályára szorították, folyamatosan defenzív–reagáló cselekvésre kárhoztatták (és ezzel nem ritkán „ördögi körökbe” kényszerítették) a résztvevőket, s az egyik probléma úgy hozta a másikat, hogy képtelenség volt elkerülni a számtalan hibalehetőség valamelyikét.A „környezetprobléma” különösen negatív hatásokat váltott ki az induláskor. A szoros visszaigényelhetőségi határidők, az újjászervezhetetlen fenntartói kapacitások (például a valamikori nagybirtok haszna) fejében járó kárpótlás elmaradása, illetve nevetségesen kicsi öszszege, továbbá a közfunkció (nemcsak az oktatás-nevelésben, hanem az egészségügyi, szociális és kulturális szférában is) átvállalásához rendelhető közpénzek diszkriminatívan alacsony megállapítása állandó bizonytalanságban tartották a működtetést vállalókat. Így nem adatott meg a lehetőség a szerves fejlődésre. Sokszor kellett „azonnal, de rögtön”, szakmai, személyi, intézményi, financiális feltételek hiányában és előkészítetlenül kezdeményezni, hozzálátni az át- vagy viszszavételhez, néha a „gründoláshoz”. Ahol pedig esetleg adottak voltak a feltételek, sokszor ott is meg kellett küzdeni előítéletekkel, irigységgel, néha tudatos-nyílt ellenségességgel. Természetesen voltak pozitív példák is.A szövetében felfeslett magyar társadalom egyházi iskolákat óhajtó része (és ebbe nemcsak vallásos emberek tartoznak, hanem jelentős számban olyanok is, akik gyermeküket olyan iskolába szeretnék járatni „ahol rosszat nem tanul”) alig rendelkezett–rendelkezik olyan szervezetekkel, érdekérvényesítési fórumokkal, amelyek képviselni tudják a szándékot, a potenciális egyházi tulajdonosok–fenntartók (egyházmegyék, különösen pedig a korábban szétvert szerzetesrendek) pedig felettébb korlátozott erőkkel tudtak csak az ilyen ügyek mellé állni, de küldetésüknél fogva is támogattak minden kezdeményezést. Mint olyan iskola igazgatója, amelyet évek óta 2,5–3-szorosan túljegyeznek felvételi igényekkel, többéves tapasztalat alapján állítom, hogy az érdeklődés körülbelül harmada olyan családoktól indul, amelyekben az egyébként nem vagy alig vallásos szülők jóérzése, vagy éppen (az esetleg megkereszteletlen!) gyerek önálló igénye irányítja a szándékot. Ugyancsak fontos, hogy a szerényebb képességű, de tisztes szándékú gyermekek még nagyobb arányban jelentkeznének egyházi iskolákba, ha a szelektáló célú felvételi kritériumok el nem riasztanák őket.Az egyházi iskolák elleni leggyakoribb „érvek” a következők voltak: az egyház hatalomra tör; egyes szülők így akarnak a „hülye gyereküknek” iskolát, mert normálisba nem vennék föl; az egyház közpénzt akar megkaparintani; az egyházi iskola elitista, rasszista, antiszemita. Voltak az országban próbálkozások, hogy technikai részletkérdésekkel (például telekkönyvi bejegyzés értelmezési vitájával) próbálták megbuktatni az egyházi oktatást, de a legfelháborítóbb annak tagadása, amikor nem ismerik el, hogy az egyházi iskola állami feladatot vállal át, és ezért megilleti az arányos részesedés a közpénzekből.Akadtak-akadnak azonban problémák az egyházi iskolák „saját térfelén” is. Elsőnek említendő a káderkérdés. A kiválóan képzett, áldozatoktól sem visszariadó pedagógusok és más segítők mellett – éppen a sokszor kényszerű sietség miatt is – feltűntek, átmenetileg helyzetbe kerülhettek jó szándékú, de túlfűtött rajongók, törvényt–szabályt–lehetőségek határát nem ismerő, néha bosszúra éhes ámokfutók, egzisztenciálisan vagy pszichésen megtört emberek, és sajnos olykor elvtelenségre kapható protekciósok is. Az ilyenek, „nyomulásuknak” vagy szánalomból engedett szerepeltetésüknek köszönhetően, éppen a kezdeteknél, nagyon nehezen javítható módon elrontottak, vagy elronthattak jobb sorsra érdemes helyzeteket is. Hála istennek, szép számmal (bár nem elegen) vannak alkalmas káderek is, akik képesek követni az oktatás világában végbemenő földrengésszerű változásokat, például az új oktatási törvényeket, a tantervi variációkat, a szerkezetmódosításokat, legújabban a minőségbiztosítást, akik nem engednek gyorsan múló hangulatoknak, kilengéseknek.A problémák sorában utalnunk kell az egyházi fenntartók fenntartói lehetőségeinek és kompetenciáinak indulási hiányosságaira. A tényleges és potenciális fenntartók – történelmi okokból – éppen az indulási időben alig rendelkeztek az iskolaindításhoz szükséges anyagi, szakmai és személyi feltételekkel. Gondoljuk meg, hogy az olyan nagy múltú és valamikor ragyogó pedagógiai eredményekkel büszkélkedő szerzetesrendek, mint például a jezsuiták vagy a ciszterciek (akik középiskolai vonalon ma már az ország legnagyobb egyházi iskolafenntartói) a teljes szétvertség és szétszórtság, a „kihalásra ítéltség” megszűntével milyen korlátozott kapacitásokkal láthattak csak neki az újrakezdésnek. A fenntartók többsége rákényszerült, hogy először a saját maga puszta létezésének elemi feltételeit építse ki, és csak az után, vagy legalább is csak ehhez képest kezdeményezhette az iskolaszervezést, miközben a bevezetőben említett kényszerhatások teljes erővel érvényesültek velük szemben. Feladataiknak nem ritkán csak „csodával határos módon” tudtak megfelelni.Az utóbbi kitétel nem üres stiláris fogás. Látványosan igazolják a fejlemények, hogy az újabb és újabb hitvallásos-egyházias újjászerveződések hátterében mindegyre jelentkező és kiirthatatlan elemi-emberi igények rajzolódnak ki. Azonos irányban ható emberi reményekről, a harmóniára törekvés vágyáról szól ez a történet, amelynek csupán egy újabb fejezetét éljük, és amelynek részesei vagyunk. Annak a vállalkozásnak tanúi, amelyen „a poklok kapui sem képesek erőt venni” se most, se mindörökké.