Ezerkilencszázkétezer

Csak a célfotó számít. Aki a célfotón győzött, az nyer. Ami a célfotón történik, az történt meg. A többi: néma hajrá. Nem számít, hogy a célfotó előtt ki és mennyivel volt előbb. A célfotó előtti csipésrend érdektelen. Tétre, helyre, befutóra. Sorrend – az nincs előbb. Miként a kvantummechanikában sincs eredmény a mérés előtt, egy olimpián sincs megmérettetve az, aki a célfotó előtt még vezet, ám szalagszakításkor bukik. A befektetett edzésidőnek, a humoros anekdotáknak, a szívnek, a könnynek, a bajnokjelöltért szorító barátoknak, a családnak: papának, mamának és kisgyermeknek jelentőséget csak a győztes célfotó kölcsönöz. Amúgy mindaz, ami eladdig történt, érdektelen. Ki kíváncsi a huszonharmadik helyezett élettársára és hősiességére?Egy éve harsányan, apokaliptikus karneváli maskarát magára öltve közelített hozzánk a matematikailag inkorrekt huszonegyedik század, mondván: helló, kétezer – most pedig, íme, kertek alatt, szinte észrevétlenül, bárminemű nagyobb csinnadratta és felhajtás nélkül közelít felénk a matematikailag immár korrekt huszonegyedik század. Amint elér bennünket, az előző század megmerevedik – pillanat több nem csatolható hozzá, vége, gotov je, kész.A célfotó ezredmásodpercnyi, de ha tágabban értelmezzük, akkor a mostani kétezres év nem egyéb az egész évszázad, sőt évezred meghosszabbított célfotójánál. Ami ebben az esztendőben történt, akaratlanul is minősíti az egész századot. Igaz, még vagy két és fél hónap hátravan a huszadik századból.Ennyi idő alatt sok minden történhet. Sok minden, ami még változtatni képes a célfotó végső karakterén. Például a CERN LEP gyorsítójában felfedezhetik a Higgs-bozont. Vannak erre utaló jelek. E biztató jelek miatt fut a LEP a tervezettnél egy kerek hónappal tovább, egész novemberig. Ha felfedeznék a Higgs-bozont, teljessé válna a részecskefizika világképe, az úgynevezett Standard Modell. Planck 1900-ban vezette be a hatáskvantumot, egy évszázad múlva pedig az új fizika a Higgs-bozon által mintegy megkoronázná magát. Mondom, bármi megeshet még. Akár egy új közel-keleti háborúval is „gazdagodhatunk”. Elképzelhető, hogy a célkép végső karakterét az ősi konfliktus belobbanása fogja meghatározni stáció gyanánt. A kaliforniai Big One, a várva várt gigászi földindulás is bekövetkezhet még ebben a században. Szaddám Huszein egészségéről sincsenek mérvadó információink. Elviheti a rák. Asszádot el is vitte. Még ebben a században bejelenthetik: új vírus támad Afrika felől, s az sem kizárt, hogy egy kisbolygó eltrafálja a Földet. Pár hete csillagászatilag hajszálnyira mellettünk haladt el egy kisbolygó. A szakemberek figyelmeztettek is: bármikor bekövetkezhet a katasztrófa, hisz egy armageddoni szándékú kisbolygót a legkorszerűbb távcsövek is csak célba érkezte előtt egy héttel tennének láthatóvá. Karády Katalin: csak egy hét a világ? Lesz nagy földindulás a hetedik napon? Senki se becsülje le a még hátralévő időt. Ennek ellenére úgy gondolom, a várható meglepetésektől függetlenül, alakulóban a kétezredik év karaktere. Kétezer december harmincegyedikén több riporter is faggatott: mit viszek át majd a huszonegyedik századba? Most magamtól kérdem: mi maradandó kétezerből?Számomra az esztendő egyik legmaradandóbb fejleménye az, hogy befejeződött a Human Genom Project – avagy diplomatikusabban fogalmazva: publikálhatóvá váltak az eredményei. A célfotó esztendejében, Krisztus után kétezer esztendővel: ezerkilencszázkétezerben először ismerhetünk magunkra genetikai szinten. Létrejöttek a genetikai családfa és a genetikai önarckép elkészítésének technológiai előfeltételei. A bölcseleti kérdés: honnét jövünk és kik vagyunk, most a valóság egy adott szintjén megválaszolható lesz.Kik vagyunk? Honnét jövünk? Hová tartunk? Hová futunk? Mekkorát ugrunk? Meddig bírjuk? Míg a Human Genom Project az emberi test genetikai alapját tárta fel, addig a sydneyi olimpia az emberi test és a tőle elválaszthatatlan emberi psziché jelenségszerű működését mutatta be, mítosszá magasztosítva. Egy pillanat erejéig megvalósulni tűnt a nárcisztikusságában is magával ragadó antik szemléletmód: sok van, mi csodálatos, de az embernél nincsen semmi csodálatosabb. A megmért s embernek találtatott ember mintegy elfeledkezhetett az ocsmány egyébről, s ünnepelhette magamagát. Ez az olimpia Atlanta lidérces túldimenzionáltságához vagy Moszkva hazug túlpolitizáltságához képest egy sikertörténet. Óriási piros pont a célfotón. Ez volt az az élmény, amire a terrorizmusba, erőszakba, környezeti veszélyeztetettségbe és globalizációs válságmenedzselésbe végzetesen belecsömörlő emberiség már hoszszú ideje vágyott. Ha nincs, legalább hazudd a sikert. Tapsolj a két Korea együtt vonuló versenyzőinek, s feledkezz meg arról, hogy Kim Dzsong Il számára mindez csak propagandafogás, amely az enyhüléshez hasonlóan csak legitimálja a diktatúrát. S ha győzött Kuba, hát győzött Kuba. Fura világban élünk: csak egymás ellen küzdve lehet a népeknek s embereknek igaz barátságuk. Az igaz pofon a hamis csóknál istenuccse édesdedebb. „Ember, küzdj, és bízva bízzál.” A célfotón a második maradandó motívum tehát Madách olimpiája. A harmadik maradandó élmény pedig: Belgrád. Az október hatodiki jugoszláv fordulat.A Human Genom Project az emberről mint genetikus valóságról, az olimpia az emberről mint testi és pszichológiai valóságról, a jugoszláv fordulat pedig az emberiségről mint politikai valóságról mond sokat. Hisz az ember nem csak DNS és fehérje. Testünk, lelkünk mindig egy adott politikai keretbe van foglalva. Mi magunk is fényképek vagyunk, függünk a rendszertől, s hol a berlini falra, hol a kínai nagy falra vagyunk kiakasztva, felfüggesztve, hol meg fel vagyunk akasztva. Belgrádban akasztás nem volt – és ez jó. Ismét megvalósult a vértelen forradalom, a tiszta forradalom archetípusa. Vagy egyesek szeretnék elhitetni velünk, hogy ez történt.A tiszta forradalom az újkori emberiség egyik legszebb archetípusa, hisz a tiszta forradalom röpke időre taggá integrálja az egyébiránt menthetetlenül „vak dióba” zárt egót. A tiszta forradalom: személytelen egy, ami mindenkié. Forradalom idején úgy mozdul az emberiség, mint egy nagy halraj, vezér nélkül is van határozott motívuma.E vezér nélküli motívum egy magyar lélekben óhatatlanul konszonanciákat képez. Működni kezd a számmisztika, mondhatnók a dátumfátum. Habent sua fata libelli, a könyveknek – s a dátumoknak is – megvan a maguk sorsa. Október hatodika: miféle akupunkturális nap ez? Vég és kezdet terhelődik rá: a ’48-as forradalom Világosnál is sötétebb vége, a tizenhárom mártírhalál, s az ’56-os forradalom kezdetének kezdete Rajk újratemetése által. Vajon véletlen-e, hogy épp ezt a napot, október hatodikát jelölte végül is a szerb földindulás időhordozójává a sors? Vég és kezdet, siker és bukás. Sírj, október, mert benned győzött az, aminek buknia kellett volna – ezerkilencszáztizenhét –, s benned bukott az, aminek győznie kellett volna – ezerkilencszázötvenhat.Egyébként a konszonanciák korántsem csak időbeliek. Nem mondom, hogy ezek a véletlen egybecsengések mélyebb jelentést hordoznának, de mindenképp említendők. A magyar ’56 idején például olimpia volt Ausztráliában. A szerb október alatt ugyancsak. Igaz, maga a fordulat kissé későbbre esik, de hát a hasonlatok és analógiák mindig sántítanak. 1956-ban a nemzetközi figyelem megoszlott a magyarországi szabadságharc és a közel-keleti háború között. A szerb fordulat idején a nemzetközi figyelem szintúgy a Közel-Kelet és Európa közt oszlott meg. E mágikus analógiáknál persze fontosabbak a nyilvánvaló különbségek.A szerb ’56 azt példázza, afféle reprezentatív mintaként, hogy milyen is lehetett volna a magyar ’56, a cseh ’68 és a lengyel ’80, ha nincs Nagy Testvér, aki visszatáncra, tragikus medvetáncra kényszeríti az egyszer már győzött forradalmakat. Ha nem a harmadik világháború és a nemzeti függetlenség abszurd párja közül kell úgymond „felelősen” választanunk. Ugyan ki gondolta, hogy Jugoszlávia felszabadulása atomháborúhoz vezethet? Hisz még a koszovói NATO-bombázás sem vezetett világháborúhoz. Ma ott tartunk, hogy nem terem minden bokorban világháború. A világháború, meg nem született múmiaként ott kushad a százezer albán mini atombunker mélyén, és nincs Antikrisztus, aki a halálból feltámasztaná.Lehet, hogy Fukuyamának mégiscsak igaza van, csak épp tíz esztendőt tévedett az időponttal? Most érne véget a történelem? A huszadik század célfotója egyben az élő történelemről készült utolsó pillanatfelvétel volna? Ha a történelem demokráciadeficit és lehetőség a háborúra, akkor válaszom egy koppanós, harsány igen. Igen, úgy tűnik, hogy az Óper-Oroszencián inneni, belsőbb Európa a szerb ősz nyomán végleg megmenekült a háború rémétől. A még háborút produkálni képes utolsó történelemrezervátum szemünk láttára ájult bele a demokrácia karjaiba. Radnóti, nézd: ímé, a békébe ájult Szerbia. Európa szubkontinens, lemeztektonikai kérlelhetetlenséggel halad az egység felé. A tömbösödés, a jegecesedés, miként a kora középkorban a kereszténység, nyugatról kelet felé terjed. Húsz esztendő múlva Európa egyetlen integrált, uniós tömböt alkot majd, spiritualizált határokkal s az Európa-alkotó államok közt mind jogi, mind politikai, mind katonai szempontból lehetetlenné válik a háború. Nem lesz kiknek kivel és miért háborúzniuk. Az örök béke pedig mindenképp a klasszikus történelem vége.Az alakuló új Európa működőképességét egyébiránt mi sem bizonyítja ékesebben, mint az ausztriai lecke. Heil, Haider! Fél esztendeje még sokan gondolták, hogy osztályt ismétel a történelem, hogy az Osztrák Szabadságpárt hatalomra jutása messze a legrosszabb, ami csak megtörténhet Európában. Hisz ez a párt kívül esik az „union cordiale”, az uniós közmegegyezés határain. Publicisták, politikusok és átlagemberek – nem alaptalanul – aggódtak a demokráciáért. Mára nyilvánvaló, hogy a félve féltett uniós demokrácia sokkalta erősebb, semmint gondoltuk volna. Képes kanalizálni, a jogállamiság mágnespántjai közé szorítani olyan folyamatokat is, amelyek anno ténylegesen a jogállamiság halálához vezettek. A weimarizáció az weimarizáció, a vínersnicli pedig bécsi szelet.Bécs, Weimar, Belgrád. Bő fél évezrede, hogy Hunyadi János Nándorfehérvárnál legyőzte a törököket. Az a győzelem az akkori Nyugat, az akkori keresztény unió győzelme volt a támadó Kelet fölött. S mit látnak vigyázó szemeink Nándorfehérvárra, vagyis Belgrádra vetve? Hogy ismét itt, Belgrádnál – némi költői túlzással élve – győzött a Nyugat a despotikus Kelet fölött. Kostunica persze – szerb nacionalista lévén – óvakodik a Nyugat győzelméről beszélni, de akár tetszik, akár nem: ez – közvetve – a Nyugat győzelme. Azé a Nyugaté, amit jó csepülni, de amihez oly jó lesz tartozni majd. S hogy a Nyugat tartozik nekünk, arról a déli harangszó beszél minden áldott nap. Ma szóljon Szerbiáért a harang, s ünnepelje a huszadik század nándorfehérvári győzelmét. Egy percig ne foglalkozzunk a globalizációval, a GDP-vel, a munkanélküliséggel, az AIDS-szel, az olajárakkal, a televíziós erőszakkal, a mobiltelefonok rákkeltő hatásával, a klónozott borjakkal, az űrszeméttel, a dőlő fákkal, a meg nem dőlő dogmákkal, a makacs tényekkel és az engedékeny erkölcsökkel. Legyünk egy perc erejéig a szabadság részegjei, mediterránul felhőtlenek, nem gondolkodva s nem mérlegelve, már-már felelőtlenek. Milosevicsnek annyi! Enynyi volt a huszadik század. Célfotó, passz... Viszlát, ezerkilencszázkétezer! S ha kiujjongtuk magunkat, jöhet akkor majd a következő évszázad. Jöhet a következő beteg. Ne aggódjunk érte. Hisz bizony-bizony meglesz a maga baja.