Kinek van igaza a média megítélésében?

Hazánkban a demokrácia alig néhány éve kezdett el tartósan együtt élni a szabad sajtóval, vagy ahogy ezt szakszerűbb terminussal mondják, a független médiával. Mégis, mind a lapokkal, mind pedig az elektronikus tömegtájékoztatással elégedetlenek a politikusok és a véleményformáló értelmiség. Mindenfelől bíráló hangok hallatszanak, ugyanakkor hiányzik az objektív mérce, melynek alapján a média teljesítményét el lehetne bírálni.A média „hálás vitatéma”, a hetvenes évek végén megjelent Közhelyszótár minősítése szerint, hiszen mind közszolgálati, mind kereskedelmi változatát meg lehet ítélni politikai, emberi és üzleti szempontból, s mindezeken túl jogosult esztétikai és morális megítélésre is. És ez sem minden: a kaleidoszkópszerűen változó értékelő szempontrendszer messzemenően történelmi korhoz kötött, függ tehát az erkölcsi és vallási nézetek változásától, az alapvető nemzeti érdekek megítélésében mutatkozó konszenzustól stb.Vegyünk például egy politikamentesnek tűnő témát, a férfi-nő kapcsolat megjelenítését a sajtóban. Amióta a polgári olvasóközönség igényeit kielégítő újság megszületett a XVIII. századi Angliában, a téma érthetően szerepelt a lapok hasábjain. Először abban a formában jelent meg, hogy híreket közöltek jelesebb személyek házasságairól, illetve gyermekeik születéséről. Utóbb, már a század vége felé, ez a téma is kezdett „elüzletiesedni”, mert egy hajadon Ipswichben feladta a világ első házassági apróhirdetését, azaz nyilvánosság elé tárta, hogy férjet keres. Ettől kezdve nyomon követhető, hogyan jelent meg a szerelem, annak lelki, majd testi formája, utóbb pedig a házasságon kívüli kapcsolat, a terhesség megelőzésének problémája, a törvénytelen gyermekek, majd a szexuális úton terjedő betegségek témája a brit, majd a magyar sajtóban is, mely ezen a téren fokról fokra meghaladta az elfogadott erkölcsi normákat.Mindennek következményeképpen ez a téma is „átpolitizálódott”. Magyarországon a század elejétől kezdve a szabadabb erkölcsi felfogást közvetítő polgári sajtót mint az „erkölcsök megrontóját”, a „kozmopolita, züllött világszemlélet terjesztőjét” ostorozták bizonyos pártok képviselői, immár politikai tőkét kovácsolva maguknak a sajtó kritikájából. A liberálisabb erkölcsi felfogást tükröző újságok, így Az Est-lapok kiadása azonban ekkoriban nem politikai, hanem üzleti vállalkozás volt. A konszern megalapítója, Miklós Andor rájött arra, hogy a piacon igény van a modernebb hangvételű bulvárlapokra. Ugyanakkor Az Est vagy a nála szellemileg jóval igényesebb Pesti Napló sikerét nem annyira üzleti, mint politikai kihívásként fogták fel a magukat „keresztény-nemzeti” szellemiségűnek definiáló csoportok. A nevükben eljáró Bangha páter már az első világháború előtt megpróbálta létrehozni a Központi Sajtóvállalatot, mely végül csak 1919 őszén indult el a lapjaival.A forradalmak, majd Trianon katasztrófája után a közgondolkodás szinte természetesen talált bűnbakot az újságírókban, s tette felelőssé a „romlott erkölcsű budapesti zsidó sajtót” a nemzetet ért csapásokért. E sajtó világképét, üzleti fogásait Szekfű Gyula becsmérlően mutatja be Három nemzedék című híres könyvében: „Az olvasóközönség megszerzésére és megtartására az üzleti szellem különböző eszközöket gondol ki. Egyik az úgynevezett bulvárd-irányzat, mely minél piszkosabb törvényszéki drámák és utcai események széles tárgyalásával ragadta meg az olvasó alacsony ösztöneit. A másik tipikusan itthoni. Ez abban áll, hogy a lap a magyar nemzetnek – egyszóval kifejezve – mindene legyen. Tanítója és papja, politikai főnöke és orvosi tanácsadója, minden szükségletének egyedüli kielégítője, kiben neki egyedül legyen bizalma. A budapesti hírlapüzemek felismerték az utat, melyen ezt elérhetik és a hírlapirodalmat a nemzet kizárólagos, minden egyebet fölöslegessé tevő művelődési tényezőjévé avathatják. A magyar újság tartalmának csak középpontját teszi ki a politika és általában a közélet, körülötte pedig a legkülönbözőbb rovatok rakódnak le, melyek az olvasó és családtagjai minden óráját kitöltik érdekes és ami fő: nem fárasztó olvasmánnyal. Regények és lehetőleg erotikus, legjobb esetben butás üres »karcolatok«, irodalmi, színházi, társaséleti csevegések, aszszonyt és gyermeket érdeklő mellékletek töltik meg a lapot, mely célját naiv őszinteséggel leplezi le: a magyar családban minden egyéb olvasmányt feleslegessé akar tenni. Az üzleti szellemet dicséri az eredmény: középosztályunk, valamint az ipari és paraszti népesség a harmadik nemzedékben kizárólag a hírlapokból merítik műveltségét s ehhez képest mindazt, mit bennük olvasott, megdönthetetlen nemzeti igazságnak tekintette. Így született meg a sajtó vétójoga minden nemzeti kezdemény dolgában.”Ha jól átgondoljuk a nézeteit később revideáló Szekfű Gyula 1920-ban írt sajtókritikáját, látható, hogy a sajtó „erkölcstelenítő, nemzetpusztító hatalmáért” mindenekelőtt az „üzleti szellemet”, illetve az újságírókat hibáztatta. Egyszerre mondott politikai, morális és esztétikai ítéletet, s közben elfeledkezett arról, hogy a lapok már 1914 előtt is jobbára azt írták, amit a közönségük olvasni akart. Vagyis a közvéleménynek hangot adó sajtót semmiképp sem lehetett volna hibáztatni a háborús vereségért, a forradalmakért és Trianonért. De Szekfű távolról sem volt egyedül a sajtó elítélésében. A baloldalt is áthatotta az a meggyőződés, hogy minden csapásról a hírlapírók tehetnek. Ezt illusztrálandó idézzünk a Bécsi Magyar Újság 1920. szeptember 1-jei számában megjelent, „Az igazi per” című vezércikkből. A fenyegető, leszámolást követelő írás szerzője valószínűleg az őszirózsás forradalom miniszterelnöke, a kommunizmus felé tájékozódó Károlyi Mihály. „Sor kerül mindenkire. Elsősorban azokra az újságokra, melyek becstelenül háborúra uszítottak, majd a forradalomban Dantont játszottak, azután Kun Béla mellett tettek tanúságot, a kommünt »holtig« támogatták, s ma a herélő heréknek tapsolnak. S sor kerül a »pardonozó« újságírókra, a zsidópénzen felhízlalt antiszemitákra, a becstelen – mert saját fajtájukat piszkoló – újságcédákra. És sor kerül az »igazolóbizottságokra«, a »fegyelmi tanácsokra«, a kommunista kongreganistákra, a kiöntött kloáka minden patkányára, aki a most lefolyt esztendő alatt mutatta meg az igazi színét.”E sajtótörténeti eszmefuttatás érzékelteti, milyen nehéz véleményt alkotni a politikusoknak a médiát elmarasztaló szemrehányásairól. Pedig a jelenség, vagyis, hogy államférfiak panaszkodnak a sajtóra, igencsak gyakori volt a rendszerváltás után. Már Antall Józsefnek is volt néhány keserű, szarkasztikus megjegyzése az MSZP-hez és az SZDSZ-hez közel álló sajtó dominanciájáról, majd pedig Horn Gyula okolta az 1998-as választások elvesztéséért a Magyar Nemzetet. Utoljára szeptember 28-án jelentette ki a Fidesz elnöke, Kövér László, hogy „Magyarországon jelenleg nincs mértéktartó és mértékadó, független médium, és a remény is egyre kevesebb, hogy lesz egyszer”. Salgótarjáni hallgatósága előtt arról is beszélt, hogy pártja egykor a média kedvence volt, majd „ejtették”. Ezért a kormányon lévő politikusok ma hátrányban vannak más politikai szereplőkkel szemben.Mármost a média megítélésében kinek van vagy volt igaza? Kövér Lászlónak, Horn Gyulának, Antall Józsefnek, Károlyi Mihálynak vagy Szekfű Gyulának? Azt hiszem, mindegyikünknek és egyikünknek sem: hiszen a sajtót ennyi, egyidejűleg érvényesített, ellentmondó kritikai szempont alapján nem lehet objektívan megítélni. Ami engem illet, megvan a véleményem az „újságcédákról”, alkalmam volt megismerni közülük jó néhány, undorító példányt. Ugyanakkor súlyosan problematikusnak tartom, s megvetem a gyalázkodó személyeskedést a nyilvánosság előtt, az „argumentum ad hominem” minden megnyilvánulását, melyre az utóbbi időben rengeteg példát találni. Azt tartom továbbá, hogy ma a „minőségi lapok” területén egyértelműen érvényesül a szociális–liberális túlsúly, amit néhány, a média által sztárolt tollforgató még ma is képes úgy kommentálni, hogy e kivételezett helyzetre „páratlan szellemi teljesítménye” jogosítja fel. (Ez, ha valaki nem tudná, nem más, mint az egymásról írt lelkendező méltatások nyilvános beltenyészete, melyet Karinthy jellemzett örökbecsűen: „Uram, zseni lakik Önben. Uram, Önben nemkülönben.”)Mégis, világosan kell látni: az értelmiségi közvéleményt formáló lapok piacának átrendeződése, a régen időszerű kiegyenlítődés rendkívül lassú folyamat, amit nem lehet mesterségesen felgyorsítani.1998 májusa megmutatta, hogy a minőségi sajtó fölötti befolyás nem feltétlenül garantálja a választások megnyerését, vagyis nem olyan végzetes, ha egy pártot „ejt” a média. Ügyes PR-taktikával „el lehetett adni” a Fidesz vezette koalíciót az intellektualizmustól irtózó kereskedelmi televízióknak és rádióknak, valamint a bulvárlapoknak, melyek sokkal nagyobb tömegek véleményét formálják, mint a színvonalas napi- és hetilapok (nem is szólva folyóiratokról).Tény, hogy az értelmiség egy része, így e sorok írója sem lelkesedik azért, hogy a politikát úgy sózzák rá a tömegekre, mint egy mosóport vagy egy üdítőitalt, még akkor sem, ha a „reklámkampányt” tényleges, tagadhatatlan eredmények, lendületes gazdasági sikerek és Magyarország növekvő nemzetközi tekintélye támasztja alá. Ez a kisebbség szeretne szellemileg fajsúlyos érveket mérlegelni, megalapozott eszmékről olvasni, s megvetni a politikában érvényesülő „üzleti szellemet”. De akár tetszik, akár nem, be kell látni, hogy a PR eszközeivel kialakított „image-making” nem lesz nélkülözhető a 2002-es választások előtt sem. Persze jó lenne, ha addig a mérsékelt jobboldal intellektuálisan is teret nyerne a minőségi sajtóban, mert szó, ami szó, magam is erősen unom már a politikailag elfogult szürkeállomány véget nem érő pöffeszkedését.