Nem érhette meg a demokratikus átalakulást

Nem ok nélkül, nem szeszélyből, hirtelen támadt ötletből vagy kalandvágyból lett emigráns a harmincas-negyvenes évek falukutató mozgalma, a népi irodalom, a magyar agrártársadalom felemelkedéséért folytatott küzdelem és a második világháború utáni demokratikus kísérlet kimagasló alakja, a Nemzeti Parasztpárt megalapítóinak és első vezetőinek egyike, a húsz évvel ezelőtt, 1980. október 27-én elhunyt Kovács Imre.Az elsők között volt, akik 1947. február végén tüntetően jutatták kifejezésre, hogy mélységesen elítélik a kisgazdapárt főtitkára, Kovács Béla szovjet letartóztatását és ezzel a magyar államiság súlyos megsértését. Kilépett a kormánykoalícióban részt vevő Nemzeti Parasztpártból, és átült az ellenzék padsoraiba. Az augusztus végi országgyűlési választásokon ellenzéki programmal négy választókerületben kapott többséget, és lett képviselő. Háromról azonnal lemondott társai javára. A parlamentben bátor felszólalásokkal tűnt ki, élesen támadva a kommunistákat és szövetségeseiket. Előrelátható volt, hogy tevékenysége nem marad következmények – vagyis az oroszok bosszúja – nélkül.Amikor a megszállók tervei tudomására jutottak, nem maradt más választása, mint az ország elhagyása. Svájcba menekült, ott kezdte meg száműzetését. Emlékeit a háború utáni magyar eseményekről, valamint a Nyugat tétlenségét kihasználó szovjet és kommunista hódításokról könyvben írta meg, amely először német, majd francia nyelven jelent meg. 1948-ban és 1949 első felében Svájcban találkozott az ugyancsak az emigrációt választó hazai barátaival és híveivel, 1949 őszén az Egyesült Államokba utazott, és New Yorkban telepedett le. Emigráns politikai tevékenysége voltaképpen itt indult meg. Nem volt könnyű dolga. Már Európában is észlelte, milyen ellenérzés és elutasítás fogadja az emigráció akkoriban jobboldalinak és szélsőjobboldalinak nevezett részéről, amely nem tudta neki megbocsátani a szegényparasztságért és a földreformért vívott harcát, az ellenállási mozgalomban, valamint az 1945-ös újrakezdésben kifejtett tevékenységét. Ártani sem Európában, sem Amerikában nem tudtak neki, de kellemetlenkedni és dühödt cikkeket írni ellene, igen. Szerencséjére, az emigránsok ügyeivel foglalkozó amerikaiak tisztelték múltját és becsülték munkáját.Amikor 1949-ben megalakult New Yorkban a Szabad Európa Bizottság és az általa támogatott magyar politikai képviselet, a Magyar Nemzeti Bizottmány, Kovács Imre mint volt törvényhozó, azonnal tagjai közé került. Ennek egy esetleges majdani menekült vagy ellenkormány magvaként működtetett végrehajtó bizottságába azonban nem jutott be, nem lévén Magyarországon pártvezető, ráadásul a Szabad Európa Bizottság sajtó- és kutatóosztálya fizetett munkatársaként az intézmény alkalmazottja volt. Ez kizárta annak lehetőségét, hogy a politikai képviseletben szerephez jusson. Viszont a bizottmányon belül megbízást kapott a sajtó megszervezésére. Ehhez kellő felkészültséggel rendelkezett, miután neves író és tapasztalt publicista volt, az emigráns sajtóban megbecsülést és tekintélyt élvezett, az akkor kibontakozó hidegháborút illetően pedig szakértőnek számított. Így azzal foglalkozott, amihez igazán értett.Íróként és politikusként meglehetősen tevékeny volt. Rendszeresen jelentek meg írásai a Svájcban alapított, majd Párizsban és Münchenben megjelenő Látóhatár című folyóiratban, más emigráns orgánumokban, egy általa rövid ideig kiadott sokszorosított szemlében és a Szabad Európa sajtóosztálya által megjelentetett magyar kőnyomatosban. 1951 szeptemberében emigráns ellenfelei által ellopatott levelének egy kifogásolt passzusa miatt állásából elbocsátották. Gyári munkás lett, és tanult a Harvard Egyetem esti tagozatán. Korábbi munkahelyére csak 1954-ben került vissza, amikor a sajtóosztály ismét foglalkoztatta a vállalat híres léggömbakciójában.Közírói erényei ismét érvényesülhettek azután, hogy Magyarországon 1953-ban a kormány élére került Nagy Imre, és elkezdődött „új szakasz”-nak nevezett politikája. Ennek jellegét és céljait főleg a müncheni Új Látóhatárban, de másutt is meggyőző érvekkel elemezte. Élénk figyelemmel kísérte a magyarországi erjedést. 1956 elején az Új Látóhatárban megjelent, nagy feltűnést keltett kommentárban figyelmeztetett arra, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió között az 1955-ös genfi konferencia után indult enyhülési politika következtében a népi elégedetlenség egy esetleges magyarországi kirobbanása nem számíthat nyugati segítségre, és az emigrációnak ebből tanulnia kellene. Úgy alakult, hogy ebben az állásfoglalásában partnerévé váltam, aminek mindkettőnket érintő súlyos következményei lettek, miután amerikai munkaadóink úgy ítélték meg, hogy olyasmibe avatkozunk bele, amiben se szavunk, se illetékességünk nem lehet, attól eltekintve, hogy a kérdésben nekik más a felfogásuk. Az ötvenhatos forradalom után bebizonyult, hogy feltételezésünk bevált, de ezt senki sem volt hajlandó elismerni.Kovács Imre jelentős szerepet játszott 1956–57-ben abban, hogy sikerült közös tárgyalóasztalhoz ültetni a korábbi emigrációs képviselet magukat demokratáknak nevező tagjait és az ötvenhatos emigráció ugyancsak demokrata vezetőit. Ebből jött létre Magyar Bizottság néven az új politikai képviselet, az előbbihez hasonlóan ismét a kisgazdapárti Varga Béla vezetésével.1961-ben Kovács Imre új munkát kezdett. Nevezetesen Dél-Amerikában, ahol olyan kezdeményezések jöttek létre, amelyek a hajdani magyar falukutató és népi mozgalomhoz hasonlóan társadalmi reformelképzelésekkel és tervekkel léptek fel. Washingtonban ezt támogatni kívánták, szakértőnek és tanácsadónak Kovács Imrét kérték fel. Szívesen vállalta, a tevékenység ifjúkorára emlékeztette, és az országok, amelyekben működnie kellett – mint egy levelében írta – olyanok, mint a harmincas évek Magyarországa volt. A talaj ismerősnek bizonyult. Két évig dolgozott Dél-Amerikában. Kiderült, hogy a helyi kormányok nem jó szemmel nézik a tevékenységét. Washington engedett, mert félő volt, hogy a dél-amerikaiak az ENSZ-ben nem szavaznak vele és mellette.Kovács Imre 1963-ban visszatért New Yorkba, régi munkahelyére, ahol a Magyarországi Hírek című kőnyomatost szerkesztette. 1961-től a Magyar Bizottság által indított New York-i angol nyelvű folyóiratot, a The Hungarian Quarterlyt szerkesztette. Esszéket, elemzéseket, könyvbírálatokat írt az Új Látóhatárnak, dolgozott a londoni, majd párizsi Irodalmi Újságnak, a bécsi Magyar Híradónak és néhány éven át a Kanadai Magyarságnak.Ez utóbbit barátai közül többen helytelenítették, de ő kitartott mellette. Az emigráns politikában végül már nemigen vett részt, annak következtében, hogy a magyarországi politikával Nyugaton mind többen elégedettnek látszottak, és nemigen találtak megértésre az emigránsok ellenvetései és fenntartásai. Lassan a megfelelő magyar partnerek kidőltek mellőle, 1979 nyarán Nagy Ferenc is meghalt.A gyakorlati politika helyébe az írást helyezte. Folyóiratokban publikált történeti tanulmányait és eszszéit Magyaroszág megszállása címmel foglalta kötetbe 1979-ben.Külső munkatársa volt a Szabad Európa Rádiónak. Kisebb-nagyobb megszakításokkal, olykor rendszeresen közölt New York-i beszámolókat, könyvismertetéseket, történeti emlékezéseket, készített interjúkat, részt vett kerekasztal-beszélgetésekben és szerkesztett műsorokat. Ebbéli munkájában is pontos és megbízható volt. Valahányszor megüresedett a müncheni rádió magyar főszerkesztői széke, az ő neve majd mindig felvetődött mint lehetséges utód. A Szabad Európa Bizottság azonban, úgy tetszett, mindannyiszor más feladatokra szánta.Európában utoljára 1980 kora őszén járt. Meglátogatta Hollandiát, Németországot, Ausztriát, Svájcot, Franciaországot. Münchenben egy hétig vendégem volt. Rossz állapotban érkezett, keveset evett, fáradékonynak és kedvetlennek mutatkozott. Útban New York-i otthona felé, Párizsban rosszul lett, kórházi kivizsgálásra kényszerült, de még repülőgépre szállt, hogy visszatérjen Amerikába. Azonnal kórházba vitték, ahol máj- és vastagbélráktüneteket állapítottak meg. Ez hamar végzett vele. 1980. október 27-én az esti órákban meghalt. Feleségén és leányán kívül közvetlen barátai, Varga Béla prelátus, a Magyar Bizottság elnöke, Varga László és Kiss Sándor volt képviselőtársa, Lukács János történész, Fercsey János újságíró voltak mellette az utolsó napokban. Ők búcsúztatták a New York-i gyászünnepségen is a 82. utca magyar református templomában október 30-án. Az egyházi szertartást katolikus részről Varga Béla, protestáns részéről Csordás Gábor református esperes végezte. A tetemet tartalmazó koporsót a Georgia állambeli Columbusba vitték, ahol másnap eltemették. Özvegye családjának sírhelyén, a Harveyk kriptájában helyezték el.Hatvanhét éves volt, viszonylag korán ment el, és nem érhette meg azt a pillanatot, amelyért harminchárom évig tartó száműzetése alatt élt és küzdött: a kommunizmus végét, a függetlenség és a demokrácia diadalát.