Nemzeti kultúra és globalizáció a millennium évében

A globális világ kihívásai folyamatosan döntési helyzetben tartják a nemzeti kultúrákat. Függetlenül attól, hogy az adott nemzet nyelvét hányan beszélik a világban, illetve attól, hogy az adott nemzet milyen érdekérvényesítő képességgel rendelkezik a transznacionális tőke működtetésében. Ezt mutatja, hogy az úgynevezett amerikai kultúra valójában nem az amerikaiaké, vagy például az angol vagy francia kultúrát ugyanolyan módon kell védeni, mint a kisebb, mondjuk a kelet-európai nemzetek kultúráját.Semmi sem állandóA klasszikus görög tragédiák megtekintése az ókori Hellászban a társadalmi berendezkedés tanulási folyamatának volt része, míg az eposzok mint irodalmi művek a vallás és a hozzá kapcsolódó történelem mindennapivá tételét szolgálták (összes szórakoztató funkciójával együttesen). Végig a kultúrtörténet folyamán a kulturális termékek befogadása az egyén részéről aktivitást igényelt, s a társadalom fejlődése szempontjából a tanulási folyamat része volt. Emellett gyakran ellátta a tudományos kutatások funkcióját is, elég csak Leonardo da Vincire gondolnunk.Tudjuk, hogy a mai nemzetfogalom a múlt században, a modern államok létrejöttével, illetve a polgári forradalmakkal és szabadságküzdelmekkel együtt épült be a társadalom kiemelt céljai közé. A nemzethez tartozás ekkortól vált az egyéni lét egyik legfontosabb céljává, vagyis a mi nemzeti kultúrafelfogásunk nem a XX., hanem a XIX. század terméke. Ennek alapján azonban jogosan tehető fel a kérdés, hogy az egyes országok miért ragaszkodnak ezen „avítt”, „letűnt” fogalomhoz, illetve az ahhoz kapcsolódó tartalomhoz. Miért ragaszkodnak a XXI. század küszöbén egy idestova kétszáz éves problémamegoldáshoz, amikor az informatika más megoldásokat kínál a felgyorsult világ által megteremtett információeléréshez?A válasz legalább kétféleképpen adható meg.Egyfelől kiindulva abból a tényből, hogy bár a világ információmennyiségének növekedése már nem is lineáris, hanem exponenciális, ám az egyén mégis adott közegben, lassan változó mikrovilágban él, kapcsolatrendszere majdnem állandó, s feladatai is csak lassan változnak. Mindeközben magáénak kellene tudnia egy állandó változást, el kellene fogadnia, hogy semmi sem állandó. Hogy egy egyszerű hasonlattal éljek, olyan lakásban kellene laknia valakinek, amelyben állandóan kicserélik a bútorokat, az edényeket, a ruhákat, a képeket, egyszóval mindent, ami a lakásban addig megszokott volt. A globalizáció olyan kényszer, amely a fogyasztás felgyorsulásával, a verseny élesedésével egyidejűleg azt a hamis képzetet kelti, hogy az egyén nem menekülhet a változások elől, sőt kiszolgáltatott a változásoknak, hogy csak és kizárólag a változások által élhet úgynevezett modern emberi életet. Hamis képzet ez. Hamis, mert nem veszi figyelembe az egyént, nem vesz tudomást apáról és fiúról, nem vesz tudomást családról, és nem vesz tudomást barátságról, személyes kapcsolatról. A globalizáció személytelen ugyanis, s átlép az egyénen. Alig néhány dolgot tekint fontosnak. Ezek közül mindenekelőtt a piac érdekeit, az eladhatóságot. Mert a globalizáció éppen a piac addigi méreteit akarja meghaladni a nagyobb példányszám miatt, vagyis a nagyobb eladhatóság és a nagyobb profit kedvéért. Vagyis a globalizáció gyökere egyáltalán nem a kultúra, hanem a transznacionális tőke, amely a világot tekinti egységes piacnak, s a kultúrát, mint klasszikus tartalmat fogalomként, piacszerző fogalomként akarja felhasználni az áruk piacán. Nem gondolom persze, hogy mindez valakinek vagy valakiknek a tudatos és tervezett tevékenysége lenne, de azt igen, hogy sokan használják vagy éppen kihasználják.Hogyan jön ide a nemzeti kultúra? Mit tehet egyáltalán? Kell-e versenyeznie a globalizációval? Nem hiszem. Az egyénben, de főleg a közösségben már a népmesék és a népdalok kialakulásakor működött az egészségesnek nevezhető, úgynevezett preventív cenzúra. Vagyis az a kollektív képesség, amely kiszűrte a dalokból a gagyit, az értéktelent, vagy kiszűrte a mesékből a fölösleges agressziót vagy öncélú szexualitást, vagyis azokat az elemeket, amelyek nem építették – a maguk természetes módján – az embert, hanem rombolni akarták. A nemzeti kultúráknak amúgy sem a verseny a szerepe. Az értéktételezés és -létrehozás a természete, mint ahogyan évezredek óta e szerepét töltötte be a különböző társadalmakban. Különben is. Nem versenyezhet a nemzeti kultúra egy olyan játékban, amelynek szabályai nem rá, hanem valami egészen másra vonatkoznak. Olyan ez, mintha egy focicsapatot arra kényszerítenénk, hogy krikettezzen a krikett világbajnokaival. Eleve vesztésre ítélt küzdelemről lenne szó.Egy közösség stratégiai érdekeA nemzeti kultúrának más a szerepe, ezt talán fölösleges is bizonygatnunk. Az egyén, s főleg a közösség szempontjából a stabilitást, az építkezés lehetőségét teremti meg, vagyis épít az ember idő- és történelemtudatára. Feltételezi, hogy a dolgok nem nélküle, hanem általa működnek. Az ő aktív részvétele szükséges ahhoz, hogy környezete alakuljon, hogy gyermekei egészségesek legyenek, hogy az idő ne pillanat, hanem folyamat legyen, hogy kapcsolataiban az állandóság és a kiszámíthatóság teremtse meg léte alapjait. A nemzeti kultúra éppen az egyénre épít, az aktív egyénre, aki része a közösségnek, vagyis nem lép át az egyénen, hanem általa lélegzik.Ezért nincs világkultúra, csupán nemzeti kultúrák léteznek, s e kultúrák adják össze a kulturális örökséget, amelyből táplálkozik a társadalom, a politika, a tudomány, az ipar és így tovább.S ha mindez így igaz, akkor – visszatérve a címben megfogalmazottakhoz – könnyen belátható, hogy a kultúra fejlesztése bizony stratégiai érdeke egy közösségnek. Nem hóbort, nem szenvedély, nem bokréta a közösség kalapján, hanem a részvétel jogának biztosítása a közösséghez tartozó egyén számára.Azt már láttuk, hogy a nemzeti kultúra és a globalizáció mennyire nem vetélytársai egymásnak. Láttuk azt is, hogy míg az egyik egy technológiai (piaci) verseny, addig a másik a társadalmi, mondjuk inkább a közösségi lét alapja. Most próbáljunk meg választ adni arra, hogy mit tekinthetünk fejlesztésnek, s mit tehetünk ennek érdekében. Ez utóbbira legkönnyebben azt mondhatjuk: „Adjunk rá több pénzt!” Ám ez csak felületes megközelítés lenne. Ennél sokkal mélyebbről van ugyanis szó. A vallás vállalásától kezdve a sokat emlegetett polgári létformán át a valóságos kulturális aktivitásokig.A nemzeti kultúrában a tradíciók nem a régmúlthoz, hanem a folyamatossághoz kapcsolódnak. Az átörökítés képességét adja meg a szóban forgó tárgyban. S át- meg átszövi mindennapjainkat. Lássunk hát egy példát. Miközben egy színielőadásban az elhangzó miatyánk mindenki számára világos jelentést hordoz – a keresztény kultúrában –, addig mindez valójában a vallásgyakorlás általános voltának, illetve a kereszténység kultúrára gyakorolt évszázados hatásának köszönhető. Vagyis a közösségi lét egyik fundamentuma – mint tradíció – teszi képessé az egyént arra, hogy befogadó lehessen a szó valós, tartalmi értelmében.Nem a kultúra áll kihívás előtt, hanem a globalizációMindez persze csak arra példa, hogy a kultúra fejlesztése részben – és jelentős részben – az állam feladata ugyan, de természetesen nem működhet csak állami akarattól, hanem a közösségek, s bennük az egyének szintjén is érdemi hozzászólást igényel. Vagyis egy kiállítás nem a tárgyaktól az, hanem a látogatóktól. Az állam feladata, hogy ezt az értéket értékként fogja fel, s ennek megfelelően bánjon vele. Hogy lehetőséget kínáljon az egyénnek az értékbefogadásra, az azzal való találkozásra, az alkalomra. S az egyén, a befogadó pedig képes lesz arra, hogy megőrizze, feldolgozza és továbbadja mindazt, amelyet magában s létformájában később tudatosan vagy tudattalanul koncentrál.Amikor persze államról beszélünk, akkor ez jelen esetünkben nem a hatalmat, hanem a közösség működési formáját jelenti. Mondhatnánk helyette önkormányzatot is, esetleg egyesületet, vagy minden olyan közösségi formát, amely de jure létrehozható, s amely kisebb vagy nagyobb források felett rendelkezik. Mert ő teremti a lehetőséget, s a lehetőség megteremtése a feladata a közösséget irányító szervezetnek. Mindamellett, hogy értéktételezésénél fontos tézis: a közösség preventív cenzúrája által megszabott és megszűrt értékeket nem hagyhatja figyelmen kívül. Az ideológiailag gyakran gerjesztett idegenszerűség a kultúrában csak rövid ideig működhet. A közösség ugyanis rövid úton kiveti magából, s ezért volt lehetetlen minden olyan kísérlet, amely megpróbált egy nemzeti kultúrát alárendelni egy másiknak. Mindez csak a nép kiirtásával vagy a nemzet elpusztításával volt lehetséges.A XXI. század küszöbén Magyarországon, amikor millenniumot, államalapítást – vagyis közösséghez tartozást – ünneplünk, nem nehéz bebizonyítani, hogy nem a nemzeti kultúra versenyképtelen a globalizációval szemben (láttuk, hogy nincs szó versenyről), hanem éppen fordítva. A kihívás nem a nemzeti kultúra előtt áll, hanem a globalizáció előtt. Képes lesz-e valaha tartalmat, értéket jelenteni, képes lesz-e valaha a társadalom, sőt az egyén életének részévé válni abban az értelemben, ahogyan a kultúra tudott. Vélhetően nem. Nem is ez a feladata. De legalább mi legyünk tisztában ezzel, legalább mi tudjuk, hogy közösségünk, s mi magunk nem vagyunk kiszolgáltatottak, van kötődésünk egymáshoz, múlthoz, van út a jövőbe, s van fundamentum, amelyre házunkat építettük, amit csinosítani akarunk.A szerző politikai államtitkár (NKÖM)