Tettenérés vagy provokáció?

A Legfőbb Ügyészség folyó év október 12-én este közleményt adott ki, hogy a Fővárosi Főügyészség Nyomozó Hivatala az ORFK szerveivel együttműködve vesztegetésen érte tetten Székely Zoltán kisgazda képviselőt, a parlament közbeszerzési bizottságának elnökét. Fent nevezett úr ezzel szemben azt állítja, hogy ő csupán egy provokáció áldozata. A nyomtatott és elektronikus sajtó a történtekről – beleértve a képviselőnek a frakcióból való kizárását és mentelmi jogának a felfüggesztését is – részletesen tudósít. Ráadásul az országos napilapokban kommentárokat is olvashatunk az ügyről. Ezeknek olykor zilált, fésületlen, ironikus stílusa a koalíciós kormánnyal szemben mély gyűlöletet és nem kis kárörömöt tükröz.A jelek szerint nem árt, ha mind Székely Zoltán, mind pedig Balla Dániel nyilatkozatait óvatosan fogadjuk. Részben ezért, részben pedig a büntetőügy anyagának kellő ismerete hiányában nem vállalkozhatunk annak az általunk feltett kérdésnek a megválaszolására, hogy tettenérés avagy provokáció történt-e ebben az ügyben. Dolgozatunkban legfeljebb annak a jobbára elméleti kérdésnek a megválaszolását kíséreljük meg, hogy inkább remélhetjük-e a tényállás korrekt felderítését, ha maga az ügyész nyomoz, nem pedig a rendőrség? A legfőbb ügyész ugyanis a következő tényállás alapján indítványozta zsarolás és vesztegetés miatt Székely Zoltán mentelmi jogának a felfüggesztését: az országgyűlési képviselő Balla Dánieltől először 30 millió forintot követelt annak ellenében, hogy nem akadályozza meg a vállalkozó által elnyert szigethalmi csatornaépítési beruházást. Balla a fenyegetés miatt szeptemberben feljelentést tett a rendőrségen, majd október elején az ügyészségen is, ahová már magával vitte a Székellyel folytatott beszélgetésekről készült magnófelvételeket. A főügyészség nyomozó hivatala készítette elő Székely és Balla október 12-i találkozóját, és adta át Ballának – időközben 20 millió forintra leszállított összegű – a jegyzőkönyvben már előre rögzített sorszámú bankjegyeket.A Gellért szállóban történt rövid találkozást követően Balla a gépkocsijához kísérte a képviselőt, aki belenézett a vállalkozó által kinyitott aktatáskába, látta, hogy benne van a húszmillió forint. Ezután átvette az aktatáskát. A nyomozó hatóság ekkor érte tetten, és vette őrizetbe Székelyt.Ha ez a tényállás pontos, akkor a csapdaállítás oly módon történt, ahogyan a nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló törvény azt a szolgálatok számára lehetővé teszi [1995. CXXV. tv. 54. § (1) bek. e) pontja]. Szó sincs arról, hogy az információgyűjtés, a bizonyítás sajátos köre tekintetében a nemzetbiztonsági szolgálatok monopolhelyzetet élveznek. Hiszen a büntetőeljárásban szabadon felhasználható minden olyan bizonyítási eszköz és bizonyíték, amely a tényállás megállapítására alkalmas lehet. A büntetőeljárás azonban Balla Dániel feljelentése folytán megindult. Márpedig: „a büntetőeljárás megindulásával egyidejűleg intézkednie kell a bűncselekmény elkövetésének vagy folytatásának megakadályozásáról” [Be. 121. § (2) bek.]. Ezért az a kérdés, hogy nem sértette-e meg ezt az eljárásjogi szabályt a Fővárosi Főügyészség Nyomozó Hivatala, amikor a bűncselekmény elkövetésének vagy folytatásának megakadályozása helyett éppen annak befejezése érdekében intézkedett? A feladat megoldása érdekében, összehasonlításként hadd idézzem fel emlékezetemből a következő jogesetet: a legfőbb ügyész 1958-ban perújítási indítványt terjesztett elő a népköztársaság elleni szervezkedés miatt súlyos szabadságvesztésre ítélt vádlottak javára, akiknek azért indítványozta a felmentését, mert nem követtek el bűncselekményt. Az alapperben a bíróság a tényállást egyedül a vádlottak „töredelmes beismerése” alapján állapította meg. Új bizonyítékként az indítvány annak az agent provocateurnek a kihallgatását kérte, akit az Egyesült Államok titkos szervezete a határon átvetett azzal a megbízással, hogy a vádlottakat a Magyar Népköztársaság elleni szervezkedésbe vonja be. Az ÁVH az ügynököt elfogta, majd – büntetlenséget kilátásba helyezve – azzal bízta meg, hogy a vádlottakat a szervezkedésben való részvételre bírja rá. Ezt követően a vádlottakon az ÁVH rajtaütött, és bíróság elé állíttatta őket.Az indítvány indoka a következő volt: a bűnüldöző szerveknek nem az a feladata, hogy bűncselekmény elkövetésében közreműködjenek, hanem az, hogy az ilyen cselekmény elkövetésétől az állampolgárokat visszatartsák, vagy annak elkövetésében őket megakadályozzák. A perújítás sikerrel járt, a Fővárosi Bíróság a marasztaló ítéletet hatályon kívül helyezte, és valamennyi vádlottat felmentette, mert nem követtek el bűncselekményt. A kérdés most az: lehet-e Polt Péter legfőbb ügyész – az előbb idézett eljárásjogi szabálynak az alkalmazása tekintetében – a rendszerváltozás után tíz évvel elnézőbb, liberálisabb, mint negyvenkét évvel ezelőtt Janus-arcú hivatali elődje, aki ugyanakkor az „ellenforradalmárok” ezreit juttatta börtönbe és százait bitóra? (Azt a kérdést talán szükségtelen felvetni: van-e különbség a tekintetben, hogy az eljárási szabályt a rendőr vagy az ügyész sérti meg?)Egyébként akár rendőr, akár ügyész nyomoz, az általa valónak vélt tényállást bizonyítani törekszik, mégpedig vagy eljárásjogilag korrekt, vagy pedig kifogásolható módon. A törvényességi felügyeletet ellátó ügyész feladata éppen az, hogy az eljárásjogi szabályok betartását garantálja. Logikus, hogy az ügyész e feladatának ellátásában kevésbé van feszélyezve, ha a rendőr által foganatosított nyomozást felügyeli. Alapvetően más a helyzet, ha ugyanahhoz a testülethez tartozó másik ügyész nyomozása felett gyakorol felügyeletet. Ezt sok évtizedes védői tapasztalatom alapján hiszem és vallom. A 60-as években viszonylag gyakran tiszteltek meg ügyvéd kollégák azzal, hogy védelmük ellátására felkértek. Ezekben a bűnügyekben rendszerint valamelyik főügyészség, olykor a Legfőbb Ügyészség nyomozócsoportja nyomozott. Nem merném állítani, hogy mindegyik ügyészi szervezeten belül működő nyomozócsoportnál megnyugtatóak voltak a tapasztalataim. De a főügyészségek nyomozócsoportjainak működése fölött a Legfőbb Ügyészség gyakorol törvényességi felügyeletet. Ezért nem volt megnyugtató olvasni Polt Péter nyilatkozatát, hogy az ügyészségi reform keretében várható a Legfőbb Ügyészség Nyomozó Hivatalának felállítása. A bírói kontroll sem valódi garancia. A bíró ugyanis csak az elébe került ügyben vizsgálja az eljárás törvényességét, mégpedig a rendelkezésére álló adatok alapján. Ez távolról sem pótolja az igazgatás körében foganatosított, külső szerv által akár folyamatosan gyakorolt törvényességi felügyeletet.A Magyar Nemzet hasábjait fórumként használva már kétszer törtem lándzsát hiába az ügyészség kormányfelügyelet alá rendelése mellett. Az igazságügyi miniszter ilyen irányú javaslata a második esetben sem érte el a szükséges kétharmados többséget. Pedig a kiegyezés utáni idők nagyszerű jogtudósai által kodifikált és az ügyészségről szóló 1871. évi törvénynek az állampárt közvetlen, Visinszkij szellemében fogant, félelmetes hatalmat ellenőrzés nélkül koncentráló ügyészségi törvénnyel szembeni fölénye szembeszökő. Olyannyira, hogy az utóbbi jogszabály konzerválása melletti parlamenti döntést csakis politikai, nem pedig szakmai döntésnek lehet tekinteni. Hiszen az olyan, éles helyzetben exponált kérdésre, hogy tettenérés vagy provokáció, csak olyan ügyészi szervezet adhat egyértelmű választ, amely bizton elfogulatlan, mert nem saját szervezetének működése fölött gyakorol törvényes felügyeletet.A szerző nyugalmazott ügyvéd