A szociáldemokrácia szétverése és kisajátítása

A moszkvai megszállók segítségével hatalomba ültetett kommunista nómenklatúrának a legnagyobb fejfájást a két világháború közötti ellenzéki pártok jelenléte okozta. Mivel mind a mai napig a magyar munkásosztály képviselőinek szerepében akarnak tetszelegni, így a kisgazdák megsemmisítése mellett a magyar szociáldemokraták likvidálásán fáradoztak.A megsemmisítés módszerei mindig a pillanatnyi taktikai helyzetnek megfelelően változtak. 1945-ben, mielőtt Peyer Károly, a Szociáldemokrata Párt elnöke a náci koncentrációs lágerből hazaérkezett volna, a párt élére állították Szakasits Árpádot, aki nem akart tudni a megállapodásról, amely 1943-ban született a kisgazdák és szociáldemokraták között a háború utáni együttműködésről. Innen már egyenesen vezetett az út 1946. március tizenötödikéhez, amikor a megszállók elképzeléseinek megfelelően létrehozták a Baloldali Blokkot, a kisgazdák parlamenti többségének szétverésére. Az ünnepi megalakuláskor a Hősök terén Rákosi Mátyás mellett ott állt Szakasits Árpád és Veres Péter, a Nemzeti Parasztpárt elnöke is.Hogy ki számíthat baloldalinak, azt már akkor is a kommunisták akarták meghatározni. Erről beszél Kovács Imre a parlamentben, miután visszalépett a parasztpártban viselt főtitkári tisztségéből:„– A kommunista párt múltjából taktikájából és magatartásából adódik, hogy állandó permanen- ciával értékeli ki a helyzetet. Olyan, mint egy malom, amely állandóan dolgozik, egyéni, nagyon is sajátságos módon őröl, szelektál, osztályoz, nincs megállás, mozgó az értékelése: a tegnapi haladó holnap már reakciós; mint egy hóeke, vágja jobbra és balra az embereket, a problémákat, programokat; különös képességgel hámozza ki a maga értékeit, a maga embereit a politikai dzsungelből, a tömegből; nem alkuszik; ez az örökmozgó, a megvalósult politikai perpetuum mobile nem nyugszik addig, amíg egyedül nem marad a porondon. Kétféleképpen lehet hozzá viszonyulni: vagy elfogadni a tételeit, programját, tévedéseit, nem beleszólni a politikájába, taktikájába, menni vele szótlanul, bekötött szemmel, nem kérdezni, merre-hová, a célnál elhinni, hogy ez a szocializmus, amire rámutat, ebben az esetben haladó progresszív, népi forradalmár, baloldali, demokratikus az ember, de ha árnyalatilag is eltér a véleménye, már olyan reakciós, mintha egy egész szakadék választana el tőlük.”Kovács Imre értékelése valóban bekövetkezett a szociáldemokratákkal, és a kommunista szalámitaktika utolsó felvonásában erőszakkal lenyelték a munkásosztály több mint fél évszázados múltra visszatekintő pártját és szakszervezeti intézményrendszerét.A szociáldemokraták elleni koncepciós perekben nemcsak a munkásság vezetői, hanem azok is rács mögé kerültek, akik pártjuk árulói voltak. A bíróságok annak megfelelően állították össze a koncepciós perek anyagát, hogy az illető milyen szerepet játszott a munkásság érdekében. Így a kémkedéstől a normalazításig szóltak az előre elkészített ítéletek.Hat esztendővel később, a XX. szovjet pártkongresszus után London vendége volt Bulganyin miniszterelnök és Hruscsov, a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkára. A brit Munkáspárt elnöke és néhány vezetője ebből az alkalomból felkereste a Kreml urait. Majd a Munkáspárt által rendezett vacsorán a vendéglátók átnyújtották a Szovjetunióban és a csatlós államokban eltüntetett elvbarátaik névjegyzékét, azt kérvén, hogy a szovjet főhatalmasságok eszközöljék ki szabadon bocsátásukat. Hruscsov nyersen visszautasította az intervenciót. Ami a Szovjetuniót illeti, mondta, ott nincsenek szocialista rabok. A vasfüggöny mögötti népekkel kapcsolatban Hruscsov kijelentette, hogy Moszkva nem avatkozhat be belügyeikbe, mert ezek a népek szabadok és függetlenek, rajtuk áll, kit tartanak börtönben, s kit nem. A szóváltás kapcsán az angol munkásvezérek nyugalma szertefoszlott. Hiszen száz meg ezer emberi sors forgott kockán, közöttük jócskán magyar sorsok. Kelemen Gyula, dr. Sipek Géza, Udvaros István, Szeder Ferenc, dr. Valentiny Ágoston, Takács Ferenc, Kéthly Anna – hogy csak néhányat említsünk a szinte végeláthatatlan sorból. Hruscsov természetéhez és stílusához méltóan pimaszságnak nevezte a Munkáspárt vezetőinek kívánságait, hogy a szigetország proletárjai idegen életekkel és idegen bilincsekkel merészkednek foglalkozni. Az első elutasítás után a Munkáspárt vezetői mindennek ellenére még egyszer felkeresték a moszkvai urakat, de ez a látogatás sem hozott konkrét eredményt. Hruscsov és Bulganyin válasza ismét elutasító volt, hogy semmi közük a dologhoz, a csatlósok szabadok és függetlenek.Ez is nagy izgalmat váltott ki. A Manchester Guardian többek között úgy érvelt, hogy a vasfüggöny mögötti országok Hruscsov által hangoztatott függetlensége ugyancsak kétes dolog. Beszédesen szemlélteti ezt Rákosi Mátyás 1956. március 26-án Egerben elmondott beszéde, amelyben a magyar kommunista pártvezér Rajk László rehabilitálása kapcsán úgy érvelt, hogy a megboldogult elvtársat az áruló Berija koholmányainak, provokációinak következményeképpen érte el végzete. Mindezek után a Manchester Guardian feltette a kérdést: „Mi köze Berijának a magyar- és lengyelországi szociáldemokraták bebörtönzéséhez, ha a Szovjetuniónak semmi köze a közép- és kelet-európai népek belügyeihez?”Erre a fogas kérdésre sem Moszkvából, sem a csatlós államok fővárosaiból nem érkezett válasz. A Manchester Guardian akkoriban még egy kényes kérdést megengedett magának: amennyiben Moszkva nem tudja vagy nem akarja kiszabadítani a rab szocialistákat, akkor hogyan képzeli el a népfront-politikát?A londoni látogatás után Moszkva és budapesti kirendeltsége új taktikába kezdett a bebörtönzött szociáldemokrattákkal. Kéthly Anna az emigrációban később elmesélte, hogy ezt követően a börtönben olyannyira feljavították élelmezését, hogy azt hitte, a Gundelből hozzák az ételeket a számára. Majd 1956 májusában szép csendben kiengedték a bebörtönzött szociáldemokratákat anélkül, hogy a nevüket említették volna. Ezt hívták Magyarországon rehabilitációnak. Sárba taposták őket, börtönbe vetették őket, de vigyáztak, hogy a rehabilitáció kapcsán erényeikben nehogy felmagasztalják őket. A szabadon bocsátást azért is el kellett hallgatnia az önkényuralomnak, mert annak a néhány embernek, akinek a kezéről levették a bilincset, ajkára tolulhatott a kérdés: mi történt a többiekkel? Így a rezsim a holtak miatt nem szólhatott az élőkről sem. Követte és bénította őket bűneik árnyéka. Annyira hallgattak, mint amennyire ordítottak, amikor a porkoláb vagy a hóhér kezére adták őket. A börtönből elbocsátásuk előtt aláírattak velük egy nyilatkozatot, hogy nem beszélhetnek arról, ami velük történt, mivel az a Magyar Népköztársaság államérdekeit sérti.Miután elhagyták a börtönt, felkeresték a szociáldemokrata politikusokat a közhatalom képviselői, és azt javasolták, hogy egyezzenek bele perük újrafelvételébe. Azzal kecsegtették őket, hogy a megismételt tárgyalás során nyilvánosan rehabilitálják őket. Erre biztosítékul szolgál, hogy a megalakítandó bírói tanácsban helyet foglal az igazságügyi miniszter, a legfőbb államügyész és a legfelső bíróság elnöke. A javaslatból a kívülállónak úgy tűnhetett, hogy a hatalmat az igazság sóvár vágya, a régi bűnök tételes feloldásának szándéka vezeti. Ha ez lett volna az igazi mozgatórugó, akkor először azokat kellett volna megbüntetni, akiket a hatalom ítéletosztó bírói székébe kívánt ültetni. Nem igazságot akart a diktatúra szolgáltatni, hanem véres múltjától igyekezett szabadulni, amely nyomon követte, amely akadályozta mozgásának szabadságában. Ezért a jogszolgáltatás szerint olyan jogi procedúrát agyaltak ki a pártközpontban, hogy az új eljárásban a vádlottakat ismét bűnösnek nyilvánítsák, bizonyos csökkentett mérték szerint, éppen annyira, hogy az elszenvedett börtönéveik méltányosnak mutatkozzanak, és így a diktatúra megszabaduljon a régi justizmord felelősségétől. Az 1956-os szabadságharc napjaiban néhány órára a szociáldemokraták tagjai voltak a Nagy Imre-kormánynak, hogy ezt követőleg ismét börtön vagy száműzetés várjon rájuk.Ma már egyre több bizonyíték van arra, hogy az 1990-es váltásnál, a kommunista nómenklatúra a szociáldemokraták esetében is gondosan felkészült arra, nehogy feltámadjon a munkásosztály régi pártja. A párt újjáalakulásakor csaknem minden alapszerv élén az MSZMP funkcionáriusai álltak. A Dohány utcai pártközpont ellen kétszer végrehajtott puccs anélkül, hogy ennek bírósági következményei lettek volna, az egyik kiderítetlen fehér foltja maradt az 1990 utáni időszaknak. Miután erőszakkal eltávolították a megválasztott vezetést, a szociáldemokrata néven futó párt vezetését a Németh-kormány egyik volt minisztere, Kapolyi László vette át, akinek közismerten jó kapcsolatai vannak Moszkvával. Az átvétel időpontjától kezdve a Szo-ciáldemokrata Párt csak szatelit organizációja az MSZP-nek, amelynek soraiban ma is ott vannak az SZDP-t eláruló politikusok. Ezzel a posztkommunista erőknek 1990 után is sikerült elérniük, hogy akik évtizedeken keresztül a munkásság elárulói voltak, a hatalomba maradjanak, és megakadályozzák, hogy a dolgozók, a történelmi elődök példáját követve, olyan mozgalmat hozzanak létre, amely valóban az érdekeiket képviseli.