Válaszút előtt a felsőoktatás

Nem vitatható, hogy a tudomány és technika rohamos fejlődésével, az úgynevezett információrobbanással és művi környezetünk módosulásával párhuzamosan a tudás szerepe is felértékelődik, és a tudásalapú társadalom kihívásaira egyre nehezebb adekvát választ adni. Helyesebben a válaszadás sikere nagymértékben függ a kérdéses egyén adaptációs képességeitől, attól, hogy képes-e, hajlandó-e a fiatalkorban megszerzett ismereteket szélesíteni és új ismereteket elsajátítani. Más szóval – az egyéni képességeken, illetve adottságokon túl – megkapta-e az iskolai, középiskolai és felsőfokú képzéssel azokat az alapokat, amelyekre bátran lehet építeni. Közismert az oktatási tárca azon elképzelése, hogy Magyarországon egyre nagyobb tömegek előtt nyíljanak meg a főiskolák és egyetemek kapui. Az a célkitűzés is napvilágot látott, hogy tíz éven belül a középiskolát végzettek fele később felsőfokú tanulmányokat folytasson, hiszen ilyen tendencia figyelhető meg Európában, illetve a világ fejlettebbnek tekinthető országaiban. Jogosnak tűnik a kérdés, szükség van-e erre, van-e realitása ennek, s ha igen, hogyan biztosítható a színvonal? Nem kényszerülünk-e engedni a szakmai elvárásokból, a minőségi képzés követelményeiből? A folyamatos egyetemi létszámleépítés (elsősorban a segéd- és kiszolgálószemélyzet, például a laboránsok esetében) mellett szabad-e a nagyobb létszámú hallgatóság képzéséért engedményeket tenni a színvonalat illetően?Összességében a magyar felsőoktatás sikeres volt az elmúlt évtizedekben. Ha nem így lenne, akkor nem születtek volna hazai egyetemeinken nemzetközi szinten is kiválónak értékelhető kutatási-fejlesztési eredmények, tudományos és műszaki felismerések, nem dolgozhattak volna iskolateremtő egyéniségek, és a külföldre kerülő magyar tudósok, orvosok, mérnökök, matematikusok nem hívták volna fel a figyelmet kiváló munkájukra kiemelkedő teljesítményekkel.Európa és a világ több országában megfordulva alkalmam nyílt számos egyetem oktatási struktúrájával, képzési rendszerével, adott szakterületeken a képzés tematikájával is megismerkedni. Nem gondolom, hogy nekünk, magyaroknak teljes mértékben függetleníteni kell oktatásunkat, ezen belül felsőoktatásunkat más európai országokétól, de azt sem gondolom, hogy szolgai módon mindent át kell vennünk. Ma pedig – sajnos – ez történik a felsőoktatásban, egyre inkább a nyugat-európai (például angliai) egyetemeken elfogadott képzési formákhoz (BSc, MSc, PhD), struktúrákhoz (PhD-hallgatók bevonása az oktatásba, a középhad, azaz a tanársegédek és adjunktusok számának erőteljes mérséklése) és színvonalhoz (a tömeges képzés miatt csökkenő nívó, a szóbeli vizsgák eliminálása, a távoktatás, a gyakorlati – például laboratóriumi – képzés visszafogása financiális okokból) próbálunk hasonlítani. A sajnos szót azért írtam, mert e képzés számos területen a szakmai színvonal visszaesését hozza. Ez pedig később – minden bizonnyal – azt eredményezi, hogy végzett szakembereink nem tudnak lépést tartani a legjobbakkal, kiszolgáló, bedolgozó szerepre kényszerülve.Mi kell a színvonalas felsőoktatáshoz? Először is olyan hallgatók, akikben ötvöződik a jó szellemi képesség a tudásvággyal. Másodszor olyan, jól felkészült oktatók, akik képesek korszerű ismeretanyagot oktatni, s akik oktatóként és emberként is példát tudnak mutatni a hallgatóknak. Nyilvánvaló, ha növelni kívánjuk a hallgatók létszámát, ez maga után vonja az oktatók létszámának növelését is. S végül olyan feltételrendszer kell (előadótermek, laboratóriumok, könyvtár, informatikai szolgáltatás, gyakorlóüzemek stb.), amely ugyan sokba kerül, de nélküle színvonalas képzés nehezen képzelhető el. Lényegében e harmadik tényezőhöz tartozik az egyetemi, főiskolai struktúra is (campus, sportolási lehetőség, hallgatók elhelyezése, karok közötti átoktatás-áthallgatás), az a kérdés, hogy a hallgatók és oktatók mennyire kapják meg munkájukhoz azt a hátteret, aminek biztosítani kell(ene!), hogy csak az érdemi munkájukra koncentrálhassanak. Most nem kívánok részletesen foglalkozni az egyetemi-főiskolai integráció hatásainak elemzésével, de annyi sajnos leszögezhető, hogy az integráció – számos kollégám véleménye alapján – nem volt kedvező hatású, nem könnyítette, hanem nehezítette az elszámolásokat, pályázatokat, szervezési feladatokat.Térjünk vissza még két gondolat erejéig a második paraméterhez, az oktatókkal szembeni elvárásokhoz. Számomra a sors nagy ajándéka, hogy katedrán állhatok, olyan munkát végezhetek, amit örömmel csinálok, s ezért még fizetést is kapok. De sok fiatalabb, a szamárlétra alacsonyabb fokán álló kollégám komoly anyagi problémákkal küzd, s esetenként kénytelenek jobban fizető állásokat elfoglalni. Színvonalas oktatómunkát követelni az oktatótól csak akkor lehet, ha az ellentételezés – anyagi elismerést is értve – meg van oldva. El kellene érni, hogy az unióhoz közeledve itthon is megtalálják számításukat a sok pénzért kiképzett, a felsőoktatás számára nélkülözhetetlen szakemberek.Lényeges még megemlíteni, hogy a jó oktatótól nem csupán magasfokú szakmai felkészültség (és erkölcsi tartás) várható el, de előadókészség, ismeretátadó képesség is. Ezért – teljesen egyetértve Lükő István kollégámmal (Minőség és szakmaiság a felsőoktatásban, Magyar Nemzet, 2000. szeptember 8.) – úgy vélem, hogy attól, aki oktatói státust tölt be, elvárható, hogy elvégezzen egy speciális pedagógiai tanfolyamot. Ez csak előnyére válna az oktatónak és oktatottnak is.Jól tudom, hogy gondolataimat nem mindenki osztja, s a megfogalmazottak egy része vitatható. De a kérdéskört nem a kívülálló hűvös nyugalmával, hanem egyrészt a körön belül lévő, s az oktatás iránt elkötelezett szakember, másrészt a hazai felsőoktatás sikeres jövőjéért drukkoló állampolgár szemével figyelem. Jót s jól, ebben áll a nagy titok – írta Kazinczy. A felsőoktatás vonatkozásában ez úgy fordítható le, hogy jó képességű hallgatókat kell átfogó ismeretekre, biztos alapot nyújtó, korszerű módszerekkel oktatni. Azaz olyan kompromiszszum kell a jövő felsőfokú szakemberképzését illetően, amely egyre nagyobb arányban biztosítja a diploma megszerzését az arra érdemesek számára, nem enged a jogosan elvárható színvonalból sem. Hiszen abban – úgy vélem – egyetértünk, hogy a nem kevés pénzbe kerülő felsőoktatásunk alapvető célja nem lehet gyenge jogászok, közgazdászok, biológusok, mérnökök képzése. A feladat jól felkészült szakemberek képzése. Ez pedig kemény követelményrendszer nélkül csupán illúzió.