Vörös, pink, fekete

Vörös Budapest – fekete Budapest címmel terjedelmes cikk jelent meg a Szombat című folyóirat októberi számában Novák Attila tollából. Lássuk a kiinduló megállapításokat, amelyek a mai kormánykoalíció kulturális és médiapolitikájára vonatkoznak.Ezek szerint „az új és vezető párt – tisztán politikai okokból – merész lépésre ragadtatta magát: az ország alig létező vörös-fekete kulturális divízióját költségvetési pénzből, tehát mesterséges eszközökkel (ha valahol, itt aztán nincsen »alulról építkezés« meg »civil társadalom«) kívánták és kívánják még szélesebbé varázsolni”. Másként kifejezve Novák Attila „a politikai ellentétek mögötti éles társadalmi dichotómia” megjelenítését szolgáló kormányzati törekvést diagnosztizálja a médiában és a társadalomtudományban, vagyis azt a jelenséget konstatálja, amelyet a szocialista–liberális ellenzék „a jobboldal ellenállhatatlan nyomulásaként”, „a közpénzek elherdálásaként”, „a média piaci szabályainak semmibevételeként” ostoroz. A jobboldal tudatos „polarizálási” technikájának részeként, a „fekete Budapest” megteremtését szolgáló, költségvetési forrásokból finanszírozott manőverként írja le a Fidesz részéről az Országos Rádió és Televízió Testület kisajátítását, a Magyar Rádió és a Magyar Televízió fölötti ellenőrzés megszerzését, a Magyar Nemzet és a Napi Magyarország feltőkésítését és összevonását. Ebbe a körbe illeszkedik szerinte a XX. Század Intézet megteremtése, továbbá az „ellenkönyvkiadó”, a Kairosz létrehozása.Számos liberális publicistával ellentétben azonban Novák Attila nem tagadja, hogy a másik oldalon is érvényesül a törekvés a média és a társadalomtudományok „politikai meghódítására”, sőt a „vörös Budapest” nemcsak régebbi múltra tekint vissza, de túlsúlyban is van, nemcsak a „mértékadó” sajtó, de a külföldi közvéleményre gyakorolt befolyás terén is. Ezért írja le, hogy „a Soros Alapítvány az Antall-kormánnyal folytatott vitákból és támadásokból győztesen került ki. Az alapvetően a pártállam liberalizációját célul tűző alapítványi hálózat pénzügyileg nem sérült, a magyar szponzorációs rendszer viszont igen”. A társadalomtudományi intézetek terén különösen egyenlőtlenek a viszonyok, ha tekintetbe vesszük, hogy a „vörös Budapest” pozíciói igen erősek a hagyományos egyetemek tanszékein is. Érdekeit szolgálja továbbá a Közép-európai Egyetem, a Nyílt Társadalom Intézet és a Collegium Budapest egész infrastruktúrája. Így egy egész, kívülről hermetikusan zárt klientúrarendszer jött létre az utóbbi évtizedben, nemcsak a Soros Alapítvány, hanem Budapest főváros e célt szolgáló forrásainak felhasználásával is, amelyek fölött néhány közismert, politikailag elkötelezett „kulcsember” rendelkezik. Ezzel az „aufklérista-civilizátori elképzelésekkel megáldott, magát a helyi társadalom fölé helyező kultúracsináló réteggel” szemben igyekszik ma a kormányzat megerősíteni a maga jóval rövidebb múltra visszatekintő, szintúgy klientúrára alapozott intézményrendszerét, amelyben kiemelt szerepet játszik a Pázmány Péter Katolikus Egyetem, ahol a „fekete” káderréteg utánpótlását igyekeznek kinevelni.Magam sem vitatom, hogy napjainkban valóságos „Kulturkampf” zajlik a kormány és az ellenzék között, amely azonban sokkal kevésbé látványos, mint az, amelynek 1990 és 1994 között tanúi voltunk. A most zajló „média-hidegháborúban” a kormányzat a kezdeményező, s a konfliktus sok más vonatkozásban is eltér a Demokratikus Charta szervezésében tömegeket megmozgató elődjétől. A célja azonban vitathatatlanul az, hogy „institucionálja a magyar szellemi élet egyébként is meglévő törésvonalait”. Vele szembesülve mindenekelőtt arra a kérdésre kell válaszolnunk: elfogadható-e ez a jelenség a magyar polgárosodás, egész kulturális fejlődésünk szempontjából, vagy veszedelmeket rejt magában a „felülről ösztönzött polarizáció”? Milyen előnnyel s milyen kockázattal jár, ha a tendencia folytatódik?Novák Attila a „nyílt társadalom” és a „feudál-klerikál-konzervatív állam” egyre terebélyesedő konfrontációjában igyekszik elfogulatlan véleményt alkotni, bár érezhetően aggasztja, hogy a kormánykoalíció kultúrpolitikája nyitott az „ójobboldali hívószavak” irányában. Kitér Orbán Viktor baljós jelnek tekintett látogatására a Vasárnapi Újságnál.Nos, anélkül, hogy a Vasárnapi Újság védelmére kelnék, mindenekelőtt kétségbe kell vonnom Novák Attila diagnózisának helyességét a fővárosban érvényesülő fekete-vörös dichotómiáról. Attól tartok ugyanis, hogy a 2002-ben esedékes országgyűlési választásokat nem a Stendhal színeivel jellemzett értelmiségi táborok, hanem a pink, vagyis a rózsaszínű tömegek döntik el. Azzal, hogy a kizárólagosan értelmezett „nemzeti sorskérdések” folyamatosan háttérbe szorulnak a mindennapi politikában, óriási perspektíva nyílt az antiintellektuális pink konzumkultúra előtt. A Barbie-újságokban és a Barbie-televízióban nem az érvek, hanem piártechnika hatékonysága győzi meg a fogyasztót.Ám ha elfogadjuk is, hogy végső soron a „pink Budapest” dönt a „vörös” és a „fekete” vitájában, hogyan értékeljük a Fidesz vezette kormány törekvését a „kultúrpolitikai polarizációra”? Nehezen tagadható, hogy a szellemi élet népfrontos viszonyai az 1989–90-es rendszerváltás előtt a szocialistáknak és a liberálisoknak kedveztek. Az SZDSZ frontemberei reformkommunistákként indultak, csak utána váltak a pártállam engesztelhetetlen ellenségeivé, de akkor is az „érted haragszom, nem ellened” szellemében. Olyan értelmiségiek voltak, akik a hatvanas-hetvenes években az egykori MSZMP kerületi vagy megyei bizottságai által felügyelt állásokat töltötték be, majd a politikai bennfentesség helyzetéből fordultak szembe az Aczél-féle kultúrpolitikával.Így azután nem meglepő, hogy a rendszerváltás idejére az új pártnak, az MSZP-nek szinte nem is volt már kulturális elitje. Napjainkban, amikor a párt programalkotó kongresszus előtt áll, jókora hátrányt jelent számára ez a helyzet, amely a nyolcvanas évek második feléből, az MSZMP akkori vezetése által „kizárásokkal” bátorított „értelmiségi dezertálásból” ered. Elég végigböngészni az MSZP-hez közel álló lapokat, s feltűnik, hogy az egykori demokratikus ellenzék tagjai a hangadók, vagyis bár az MSZP–SZDSZ koalíció hivatalosan csak 1994 és 1998 között állt fenn, a sajtóban előtte is, utána is működött.De akármekkora hátrányban van ma is a kultúrában a „fekete lobbi”, nem a tűzzel játszanak-e „az uralomra jutott koalíció ötletemberei”, amikor az „aki nincs ellenünk, velünk van” álságos jelszavát felcserélik, s azt üzenik a társadalomnak, hogy „aki nincs velünk, az ellenünk van”? Nem vezet-e a konfrontáció kiélezése, a kétpártrendszer erőltetése az ellentétek elmélyüléséhez, „weimarizálódáshoz”? Nem fenyeget-e a veszély, hogy 2002-ben a Fidesz a MIÉP keblére borul.A jövőt sohasem lehet biztosan tudni, de érdemes az aggodalmaskodók figyelmébe ajánlani három szempontot. Az első: a puha diktatúra jelszavát történelmietlen összevetni a polgári demokrácia szlogenjével. A második: think pink. Vagyis a feltartóztathatatlanul terjedő, a gazdaság fejlődésén és az életszínvonal emelkedésén alapuló politikai Barbie-szindróma nem a politikai harcok kiéleződésének, hanem a mérsékelt viszonyoknak kedvez. A társadalmi átalakulás legfőbb veszteseit tömörítő MIÉP-pel kötendő 2002-es koalíció rémkép, a vele való ijesztgetés napjaink kül- és belpolitikai viszonyai között cinikus manipuláció. Elég, ha a legújabb közvélemény-kutatási adatokra utalunk, amelyek azt mutatják, hogy a mérsékelt jobboldali Fidesz a radikális jobboldali pártoktól visz el szavazatokat. A harmadik: a XX. század folyamán tragikus módon manipulált bizonyos jelszavak, a „fekete Budapest” „ójobboldali ideológiájának” megítélésekor nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy összekapcsolódik-e ellenségképpel, s ha igen, milyennel.Ha a politika a sokféleség egységét, az eltérő vallási és kulturális hagyományok, köztük a kereszténység nemzetteremtő erejét hangsúlyozza, s állítja szembe a kommunizmussal azonosított baloldallal, mondjuk a német CDU–CSU bevált receptje szerint, ebben nem látok semmi kivetnivalót. És ha mindehhez igyekszik megteremteni a „fekete Budapest” kulturális infrastruktúráját? Akkor a hatvanas évek osztrák paritásos mintáját követi, amely ugyan nem a legkorszerűbb, de jelenlegi viszonyainkhoz képest előrelépésnek tekinthető.