Politikai szürrealisták csarnoka

Az első kép szemben függött a falon. A homokos tengerparton két pelenkás kisgyermek: Hitler és Sztálin labdáznak. Távolabb a kopasz Rákosi ül bő szoknyában, vaskos karjain két gyermeket, Gerőt és Révait szoptatja. Lecsüngő mellel, akár az elfolyó idő. A kis Buci Gyuri a parton sárkányt ereget, rajta Lenin képmása. Hosszú, rojtos papírfarka vadul csattog a szélben. Odafönn tikkasztóan tűz a nap. Az óceán tajtékzó fehér habjai dermedt viaszként meredeznek az ólomszürke ég felé. Az élettelen, zavaros víztömegben csikóhalak kopott bőrkabátban, fejükön tányérsapka. A part távoli szegletében hatalmas méretű aranyozott szovjet címer. Megroggyant szerkezetét odvas gerendák tartják, nyiladékaiban moha és fű zöldell.Ahogyan továbbmentünk, mindinkább érzékeltük az abszurditást, a káoszt, a teljes értelmetlenséget, s rájöttünk, hogy megteremtették nekünk a konkrét irracionalitást, ezt a szintetikus, patologikus látásmódot. Ám ekkor megpillantottuk a második képet. Az Országházat teljesen benőtte a nagy, vörös levelű folyondár. A kupola csúcsdísze Moszkva felé forduló rozsdás szélkakas. Távolabb, az épületből kilógatva Mindszenty bíboros tetemét lengeti a szél, kezében gyűrött amerikai útlevél. A bejárat fölötti omladozó erkélyen Szűrös Mátyás díszmagyarban, nyakában úttörőnyakkendő. Balján, másik kiszögellésből Pozsgay viktóriázik. Odalenn a lépcsőnél a békésen fekvő oroszlánok farkát munkás–paraszt figura emeli magasra, akár a Moszfilm emblémája. Elöl a téren mindent elborít a fű, Kossuth fügét mutat. A szétlőtt, romos épületek karéjában sárga tank, benne Buñuel integet.A harckocsi lánctalpát Hruscsov levetett, koszos cipője sarkával kalapálja. Mellette Kádár – mint amuri partizán –, hátán Kalas-nyikovval, odaszól társának: – Most mitévők legyünk, Apró elvtárs? A jelenetet a szemközti rom tetejéről Rácz Sándor rögzíti, Sony kamerával. A tér füvében elszórtan egyforma gyermekholttestek, sebesülés nem látszik rajtuk. Kezükben gyertya, mosolyognak. Csak álltunk a festmény előtt, és eszünkbe jutott George Grosz mondása: „Könnyedén kigúnyoltunk mindent, semmi sem volt előttünk szent, köptünk mindenre. Nem volt semmilyen politikai programunk, ezzel szemben mi a tiszta Nihilizmust képviseltük, a Semmi, az Üresség, a Kitöltetlenség voltak a szimbólumaink.” Ez volt tehát a mindenre semmitmondók álláspontja. Ahogyan továbbléptünk a következő teremben, megláttuk a harmadik képet. Az emberarcú szocializmusról itt-ott már lerohadt a bőr. Sötét szemgödreit – akárcsak a magánzárkák ablakait – rozsdás rácsok fedik. Homlokának ráncai szögesdrótok, fogai szétporladtak, akárcsak a kőbányák kövei. Fülei mocskos kátránypapírba tekerve hosszú, sötét árnyékot vetnek. Orra a cellák vaksi villanykörtéje, homlokán véres izzadság. Haladó baloldali lábán zúzódások, ütésnyomok. Gyulladt, gennyes keze híg gulyást kanalaz. A pléhbögrén cirill felirat: Munkát, kenyeret! A szocializmus lidérce kézzel hajtott sínautón ül, háttal a menetiránynak. Rongyos gúnyái alatt, összedrótozott csontozatát a felhők közül kinyúló kéz marionettként rángatja. A sínek talpfái arccal lefelé fekvő, megfagyott holttestek. A sürgönypóznákon dögkeselyűk, mellükön érdemérem. A lenyugvó nap vöröses fényében derengő afgán hegyek sziluettje között meditáló Buddha-pózban Lenin-szobor. Testét – akár az alpinisták – szürke rabruhás gulágosok faragják. Messze távol, ahol a sínek összefutnak, már látszik az alagút.Ekkor hirtelen belénk hasított a negyedik kép. A mauzóleum lépcsői és oszlopai feketében, a magasban középen lyukas, lobogó fémzászló irracionális mozdulatlanságban. Nyelét az óvodás Rajk hegeszti egy konstruktivista aranyozott szegfűhöz. A tér közepén mély gödörben ravatal, rajta kiterített hamvas bőrű férfitest. Arca hihetetlenül öreg és meggyötört, hasán kulcslyuk feketéllik. Kétoldalt viaszból formált emberacú kandeláberek Németh, Grósz, Pozsgay, Aczél képmásával. Lángoló fejükből hatalmas, sűrű fekete füstoszlop gomolyog a valószínűtlenül kék égboltra. Odafenn piros, fehér, zöld madarak. Odalenn egyentömeg, fejük egyetlen, csodálkozásra nyitott száj. Ők a verbális forradalom résztvevői, mindannyian a ravatal felé fordulnak. Az ifjú ceremóniamester léghajón függ felettük. Kezében – mintha karmesteri pálca lenne – rozsdás kulcs. A tömeg túloldalán Krassó György üveggyöngyöknek látszó utcakövekkel dobálja a neki háttal állókat. A látóhatár szélén hatalmas, kihegyezett kopjafákon – akár a tűre szúrt pillangók – karóba húzott szárnyas emberek vergődnek.Nem tudtunk szabadulni a hatástól, bár éreztük, hogy ezek a baljós, vérszomjas és embergyűlölő hallucinációk, a félelem, a nyomasztó természetellenesség, az undor, a felháborodás, az ellenszenv, a lidérces, kísérteties látomások világa nem a miénk. Mégis, mindezek ellenére szinte sokkolt a következő, az ötödik kép. Föld alatti üregekben, barna rögök között, sötét járatok mélyén potrohos anyakirálynő ontja a petéket, lárvákat, férgeket. Külső burkukat levetve megtörténik az átváltozás, mindent elönt a herék áradata. Szétfolyó arcú szakszervezeti vezetők, kínai ráncos kutyára hasonlító munkásmozgalmi gömböcök tokáján, lassú cseppekben araszol az alvadó pacal. Kocsis Irmával hadonászó absztinens szeszgyárosok, lefüggönyözött Pobedákban szocializálódott apparatcsikok tekerednek elő az iratmegsemmisítő krómozott rácsai közül. „Világ Prókátorai, Egyesüljetek!” – táblával kúsznak elő a rejtelmes zugokból az átalakult szocialista zombik, az eszme uzsorásai. A szőkenős anyósviccek kolbászszagú, fullextrás elvtársnői, a buja anyázás internetes bajnokai. A blondelkeretes hajszeszreklámok, a vörös csillagos názáretiek, a széttárt ballonkabátos politikai pedofilok, a sarló-kalapácsos bugyogójú kánkánszervezők, a bajonettízű továriscsókosok, ezek az ezerarcú, ezerzsebű ÁVH-s kolorádóbogarak. Akárcsak Hiero-nimus Bosch megelevenedett rémítő tablója.És íme, fellebbent előttünk a hatodik kép. A Nemzeti Sírkert közepén elegánsan, hosszan leterített kátránypapír. Minden a protokoll szerint: Horn Gyula gólyalábon, fején mirtuszkoszorú, kezében a megbékélés vörös gipszgalambja. Mellette Nagy Erzsébet fehér térdzokniban, fonott hajában két oroszos masnival. (Mintha Szepes Mária Pöttyös Pannija lépne elénk!) Kétoldalt színes vásári sátrak, pufajkás fröccsöntő kisiparosokkal. Szép, délceg műanyag katonák, a Vörös Hadsereg összement alakulatai. A kátránypapír a meszesgödörbe lóg. Alján lángoló fekete zongora, amelyen Berecz János adja elő lírikus verseit. Mellette a csigatévé sztárriportere néma kézjelekkel élőben közvetít. A háttérben komoran magasodik egy krematóriumszerű építmény. Előtte vécésnéni üldögél. A nagy kéményes kőhalom mellett két húsvét-szigeti szobor, arcvonásaik Marxra és Engelsre emlékeztetnek. A ligetes kert túloldalán Mansfeld Péter teste lóg ernyedten a keresztfán, mellette a jobb oldalon – akárcsak az egykori lator – Pákh Tibort elektrosokkolják. Balra Pallavichini őrnagy sakkozik Vásárhelyi Miklóssal. A bábuk csontfigurák. Különös látvány: a holt, kiszáradt, repedezett kopjafákon dús lomb fakadt, gyönyörű, fehér virágokkal. A tárlatot nézve jól tudjuk, hogy a lények alakja egyetlen szétfolyó, lecsüngő masszává olvad össze. A hetedik kép egy portré, így van időnk elmélázni.A főnök áll, hosszú, méla lesben. Könyöklős pult, a Nyugati pu. szocreál restijében: füst, csikk, savanyú hányásszag. Előtte kevert, tekintete a távoli jövőbe réved, táskás szemgödrében furcsa kis rőzseláng. A vodkagőzös politbüró szellemi tréningjén már rég átesett. Matrjoska, Kalinka, Lada 1200-as, hol van az már? A szovjet külügy kémkiképzőjén vörösdiplomás szeminarista volt, s most ismét tele internacionalista tervekkel. – Az alázat, a dolgozó nép szolgálata a legfontosabb – ismételgeti minden korty után. Hosszú ballonkabátja gyűrött, fekete, sáros kalucsniját – előtte görnyedve – Thürmer tisztogatja. Akár állástalan ügyvédnek is nézhetnénk, ha nem villogna előtte legújabb laptopja, rajta a New York-i tőzsdeindex. Nehéz az élet, WAP-on megnézi a híreket. Két kongresszus, felmentés-lemondás, párthétvége, munkásőrklub, szabadnép-félóra, közben fasisztázás, anyázás, miegymás. Odakinn már várja a csillogó Passat meg a kaviáros pezsgő Kordáéknál. Közben a szegényekre gondol, az elesettekről álmodik. De mindez úgy lebben el előle, mint Baja haja, s máris egy szebb jövőről, a vörös euróról turbékol, szakért, s mint jó komisszár, szuronyt szegezve vezeti hitehagyott csapatait Kovács László, hiszen tudja: ez a harc lesz a végső...Ezek a portrék, a daganattá növesztett fejek, dúcokkal alátámasztott testrészek, őrült arcok, a szájak helyén hangyák, tésztaként szétfolyó órák, ahol megjelenik az istentagadó katolikus, a milliomos bohóc, a forradalmi reakciós, a misztikus üzletember, a mérhetetlen becsvágy, a telhetetlenség, a teljes elvtelenség, a mániákus önteltség, akárcsak Dalínál, ahol tökéletesen sikerült a mágia és a realizmus összekapcsolódásának abszurd példája. Az ihlet felettünk lebegett, amikor megpillantottuk a nyolcadik képet.Rózsadombi villa, hársfavirágillat, körben lövészárok, dupla szögesdrót kerítés. Belül kigyúrt, rotweilerfejű smasszerek, kívül szocialista népviseletbe öltözött egyenruhások: rendőrök. Mindenütt csend, madárfütty, odalenn csak a haldokló város vonaglik. Hosszú árnyak, a durva kőből rakott falon rácsos ablak világít. Odabenn, hálóingben az öreg Csermanek az ágya melletti hokedlin üldögél, tojásos nokedlit eszeget. Maga elé meredve ütemesen kattog állkapcsa, őröl csupasz ínye. Hátul az éjjeliszekrényen szovjet ólomüveg pohárban, víz alatt lapul protézise. Látjuk, amint néhány fogkő csendesen alámerül. Az ágy alatt besárgult éjjeliedény. A falon olajkép, régi, repedezett, de szép: csók Brezsnyevtől. Az öreg mellett komornyik, csíkos mellényben, rózsaszín szemüvegben Jaruzelski tábornok, lábánál Honecker főtitkár kántál A tőkéből. Minden egyszerű és puritán, csak a závár csattan hangosan. Castro a sarokban összerakja zsírpapírból kicsomagolt fegyverét. Mindenütt béke és nyugalom, növekvő árnyékok. Lassan álomba szenderülnek szeretteik is, a csepeli proletárok.És ekkor feltárult előttünk a panteon utolsó csarnokának gigantikus képe. Elhanyagolt, koszos, kutyapiszkos utcarészlet. A közelben lefittyedt Népszabadság-reklám, a szél vöröskeresztes kartondobozokat görget. A sarkon vörösen csillogó szemafor, tetején fekete holló, szájában sajt. Megállni tilos tábla, a szemközt málladozó falon félig letépve Orbán Viktor mosolygós választási plakátja. Az utca közepén nagyméretű, vörös metálfényű golyóálló Mercedes, kerekei helyén hernyótalp, antennája aranyozott dollárembléma. A limuzin hátsó ajtaját Bokros Lajos nyitja kifogástalan, sújtásokkal gazdagon díszített sofőrruhában. Egyik szeme – akár a kalózoknak – fekete kendővel letakarva. A gépkocsiból a hollywoodi sztárok hanyag stílusában kilép a jelölt, Medgyessy Péter. Egyik kezével áldást oszt, másikban tömjénes füstölő. Körülötte a Maccabi sportklub kigyúrt, kopasz izomemberei. Az autó belseje valószínűtlenül kék vízzel van tele, benne úszkáló éhes piranhák. A járdára lépő jelöltet a három testőr fogadja díszes, középkori lovagi ruhákban. A központi alakokat koldusok serege veszi körül, rongyaik alól kivillannak arany ékszereik. Ők mindannyian a szocialista frakció tagjai. Zsíros, puha gödrű tenyereiket kéregetően nyújtják Medgyessy felé.