Az olvasó megnyugtatására előre is elárulom, hogy a válasz igen. A kérdés csak az, milyen külpolitikára, milyen diplomáciára lesz szüksége az Egyesült Államoknak ahhoz, hogy a XXI. század új követelményeinek megfeleljen.
A német születésű Kissingernek hatalmas befolyása volt az amerikai diplomáciára Richard Nixon és Gerald Ford elnöksége alatt. Ő rendezte el 1972-ben Nixon kínai útját, ami lényegében megnyitotta az addig elzárt kommunista Kínát a világnak. Mint külügyminiszter, Kissinger elérte azt a diplomáciai sikert, hogy az Egyesült Államok befejezze beavatkozását a délkelet-ázsiai konfliktusban, s ezért Nobel-díjat kapott. Habár Kissingert főleg államférfiként ismerik, minden munkáján átérzik az európai diplomáciai történelem mély ismerete és az úgynevezett reálpolitika iránti érdeklődése.
Diplomáciai tevékenységében Kissinger megpróbált reális külpolitikát folytatni, amiért kritikusai a hetvenes években gyakran elítélték. Saját véleménye szerint a konzervatívok olyan külpolitikával szerettek volna, mintha az egy (a Szovjetunió elleni) keresztes háború lett volna. A liberálisok ugyanazt a külpolitikát teljesen morális alapokra kívánták helyezni. „Talán túl erőszakos voltam a liberálisok szemében”, mondta Kissinger egy közelmúltban adott interjújában, és „túl békülékeny a konzervatívok szerint”. Mint mindig, Kissinger ma is globális gondolkozó marad, és érdeklődése az egész világra kiterjed. Így a korábbiakhoz képest aránylag rövid, háromszáz oldalas könyve hét fejezetben összefoglalja, amit Kissinger professzor érdemesnek talál mondani a világpolitika jelenlegi és jövőbeli helyzetéről. Mint azt egy amerikai kritikus megjegyezte, ezt a könyvet Kissinger nem azért írta, hogy a könyvtárak polcain porosodjon, hanem azért, hogy a jelenlegi Bush-adminisztráció tanuljon belőle, és eszerint irányítsa külpolitikáját az elkövetkező négy évben.
A hét fejezet magában foglal minden mai külpolitikai problémát, a globalizációtól a crisis managementig, beleértve Amerika mai és jövőbeli kapcsolatait Afrikával, Kínával és a közel-keleti területtel ugyanúgy, mint a közép-amerikai országokkal. De a közép-európai olvasó részére sokkal érdekesebbek Kissinger gondolatai az európai kontinensről és annak jövőjéről. Le kell szögezni, hogy Kissinger konzervatív álláspontot képvisel, és teóriái nagyon távol vannak attól, amit a clintoni külpolitika a kilencvenes években próbált megvalósítani. Kissinger szerint a NATO mint katonai és biztonsági tömb, biztosítási kötvény (insurance policy) marad egy, a jövőben újra feltámadható orosz imperializmussal szemben. Az amerikai szenátus szerint a legfontosabb érv amellett, hogy a három közép-európai országot felvegyék a NATO-ba, az volt: mindenkorra véget vetni a stratégiai vákuumnak, amely az elmúlt évszázadban Oroszországot és Németországot egyaránt birodalmuk területi kiterjesztésére csábította. Kissinger nyilvánvalóan a NATO oldalán áll.
Kissinger elveti azokat az érveket is, amelyek a rakétavédelmi rendszer bevezetésének szükségességét akármilyen alapon ellenzik. A liberálisok szerint egy ilyen védelmi rendszer hibás, vagy talán bűnös is, a világot inkább védelem nélkül kellene hagyni, mint a még meg nem határozott ellenségnek fegyveresen ellenállni. Kissinger azonban úgy véli, az Egyesült Államoknak már ma is szüksége van arra, hogy megvédje magát bármely ellenségtől, amely a jövőben olyan nukleáris rakétát tud kifejleszteni, amivel Amerika vagy szövetségesei területét veszélyezteti. Ebben a pillanatban Kissinger nem találja szükségesnek, hogy egy ilyen potenciális ellenséget megnevezzen.
Ami az orosz-amerikai kapcsolatok jövőjét illeti, Kissinger két fontos elemet lát. A Nyugatnak respektálnia kell Oroszország szerepét a jövőbeli nemzetközi rendszerben, és megadni Moszkvának azt az érzést, hogy részt tud venni nemzetközi határozatokban, főleg azokban, amelyek saját területi biztonságát érintik. A Putyin-kormány szerinte ugyanattól a kisebbrendűségi komplexustól szenved, mint Jelcinék a Szovjetunió feloszlása után. Nehéz elviselni azt a megaláztatást, amelyet az okoz, hogy ma Oroszország másod- vagy harmadrendű gazdasági és katonai hatalommá vált, és csak a még meglévő, de már elavult nukleáris rakétáival való fenyegetés ad neki „nagyhatalmi” státust.
Nagyon fontos hiánya Kissinger könyvének, hogy majdnem teljesen elkerüli a csecsen kérdést. Amíg az orosz hadsereg Putyin rendeletére szabadon garázdálkodik Csecsenföldön és atrocitásokat követ el a csecsen civil lakosság ellen, az amerikai-orosz kapcsolatok nem lehetnek normálisak annak ellenére, hogy üzleti körök annak próbálják beállítani. Csecsenföldet nem lehet összehasonlítani a koszovói helyzettel, mert nemzetközi jogilag Oroszország szuverenitása alá tartozik. Azonban az ott történő atrocitásokkal nem foglalkozni még a reálpolitika megszorításai ellenére sem megengedhető.
Kissinger szerint nagy probléma az, hogy a mai amerikai generáció nem tekinti a külpolitikát nemzeti érdeknek. Az átlag amerikai nem érdeklődik a külföldi események iránt, az amerikai iskolák elhanyagolják azokat a tárgyakat, amelyek a fiatalság érdeklődését felkeltenék a külföld iránt, mint történelem, földrajz vagy az idegen nyelvek elsajátítása. Tehát a mai fiatalságot – a hatvanas évek generációját – inkább a hirtelen meggazdagodás érdekli, míg szüleik legnagyobb ambíciója az volt, hogy washingtoni kormányállást töltsenek be.
Mit hoznak a XXI. század első évtizedei? Kissinger szerint a közeljövőben Amerika marad az egyetlen „superpower”. Ennek megfelelően a világ más országai haraggal vagy irigységgel reagálnak Amerika vezető szerepére. George W. Bush elnökké választása előtt azt ígérte, hogy Amerika kevesebb fölényességet és több megértést fog mutatni a világ más országaival szemben. Ha ez valóban úgy lesz, reményt ad arra, hogy a világ elfogadja Amerika vezető szerepét úgy gazdaságilag, mint katonai területen.
Ez a könyv lényegében lexikona azoknak a dilemmáknak, amelyekben Amerika találja magát a világ más részeivel való kapcsolatában a huszonegyedik század küszöbén. Mint mindig, Kissinger professzor világosan és érthetően ír olyan kérdésekről, amelyek mindenkit érdekelhetnek, aki az összetett amerikai mentalitást meg akarja érteni.
A szerző amerikai külpolitikai szakértő
origo.hu
Ha Magyar Péter valóban elkövette a bűncselekményt, akkor nincs helye a közéletben
