Az irracionális gyűlölet rossz tanácsadó

Ha az ember a rendkívül magas színvonalúnak tartott és elkötelezett sajtómunkások által működtetett balliberális sajtó olvasásából időnként feltekint és körülnéz, hogy kellőképpen borzongjon és szomorkodjon az ország sanyarú sorsán, megdöbben. A véleményformáló sajtóból ugyanis úgy tudja, hogy az ország az összeomlás szélén tántorog, egyesek, természetesen a kormányzathoz közel állók, mértéktelenül gyarapodnak, a nép teljes letargiában, tehetetlenül szemléli az orra előtt folyó harácsolást. Az apák bányában dolgoznak, és az autópálya-építéseken fognak meggazdagodni, ha eddig esetleg a Dunaferren nem vagyonosodtak volna. Ha a jelenlegi kormánykoalíció a 2002-es választásokon netalán jól szerepelne, és ismét kormányt alakítana, akkor itt hosszú időre a Balkán, a mucsaiság, a szomszédokkal hadiállapot, az Európai Unió perifériájára sodródás, sőt az unióhoz csatlakozás ellehetetlenülése következne be. Emellett szítják a rasszizmust, minden második mondatuk kódolt vagy nem is kódolt antiszemitizmust gerjeszt.
Nos, ha az ember körültekint, jár-kel az országban, beszél ezzel-azzal, figyeli a piacot, és áttekinti a vonatkozó hivatalos és nem hivatalos adatokat, elemzéseket, egészen más kép alakul ki benne. Mintha a „mértékadó” sajtó festette rémkép valamiféle virtuális világot ábrázolna. Ez a világ néhány száz vagy ezer, részben értelmiségi vagy magát baloldalinak tartó ember képzeletében létezik. A legkülönfélébb vizsgálatok és felvételek adatainak értékelése azonban arra utal, hogy a magyar társadalom lassan összeszedi magát, és határozottan kilábalóban van abból a lelkiállapotból, amelybe a „szocializmus”, majd annak összeomlása taszította. Az összeomlás utáni események és folyamatok a lakosság nagy részének a demokráciába vetett hitét ingatták meg. Végső soron ez is a média lelkén szárad, mert a napi és önigazoló szenzációk és az első szabadon választott kormányt szidalmazó, rágalmazó, lejárató, az erkölcsi elveket relativizáló szellemi hadjáratuk mellett nem tájékoztatták a közvéleményt arról, hogy az úgynevezett szocialista gazdaság összeomlása és a valódi árutermelő világgazdasággal a szembesülés milyen következményekkel jár. Ezzel saját érdekeiket is veszélyeztették, de ezt elvakult dühükben nem vették vagy nem is akarták észrevenni.
Az épülő piacgazdaság működési zavarai jórészt abból adódnak, hogy a korábbi gazdasági rendszer folyamatai, történései, valamint egész építménye egy voluntarista, a gazdasági realitásoktól elvonatkoztatott virtuális térben volt csak értelmezhető, és ezért a még viszonylag értelmes elemei is többnyire diszfunkcionálisan működtek. Ez a virtuális építmény a valódi piacgazdasággal szembesülve rövid idő alatt összeomlott, magával ragadva mindazt, amit felépített, gazdasági viszonyrendszereket, irreális árakat, elszámolási rendszereket, szokásokat, doktrínákat. Ezt a súlyos örökséget, ennek következményeit a politika szereplőinek bizonyos, a médiában meghatározó csoportjai eddig nem tudták vagy nem akarták a szélesebb közvélemény tudomására hozni. Az ellenzék által belakott virtuális térben politizálással szemben azonban a választópolgár saját tapasztalatai alapján foglal majd állást a jövő évi választásokon, és nem egyes értelmiségi körök gyűlöletittas hisztériái alapján.
A két baloldali ellenzéki párt például már csaknem egy éve, 2000 kora ősze óta nem volt képes tudomásul venni, hogy a társadalom véleménye és rokonszenve nagymértékben megváltozott, mégpedig azért, mert az az elkeseredettség, amely a szocialistákat 1994-ben kormányra juttatta, kihunyt. Az emberek megerősödtek nemzeti tudatukban. A társadalom jelentős hányada rádöbbent: a szocialista párt a gazdasági nehézségek megoldásakor – az elődei által elszegényített lakosság rovására – 1995-ben hajlandó volt minden finomítás, adaptálási mechanizmus figyelembevétele nélkül doktríner monetáris intézkedéseket végrehajtani. Ezzel – minden ellenkező állítása ellenére – bebizonyította, hogy érzéketlen a társadalom jogos igényei iránt, képes arra, hogy az előző negyven évi „szocializmus” következtében alacsony életszínvonalon élő, megroggyant társadalmi, szolgáltatási (egészségügyi, oktatási, szociális ellátási) rendszerek nyújtotta transzfereket is drasztikus mértékben korlátozza, és elsősorban a népesség legszegényebb rétegeit sújtó korlátozásokat vezessen be. Amennyire szükséges volt az import erőteljes korlátozása és az export növekedésének elősegítése, a folyó fizetési mérleg hiányának lefaragása és a költségvetés egyensúlyának megteremtése iránti intézkedések meghozatala, annyira indokolatlan volt a szegény lakosság vállaira olyan terheket helyezni, amelyekbe úgy belerokkant, hogy máig sem tudta összeszedni magát. A terheket ugyanis – még ha ez bizonyos nehézségeket jelentett volna is – sokkal inkább a versenyszférára kellett volna helyezni. Ha a vásárlóerőt a szociális juttatások lefaragásával vagy megszüntetésével, a nyugdíjak reálértékének és a gyermekes családok jövedelmének erőteljes csökkentésével befolyásoljuk, nagyon rossz szociális üzenetet küldünk a társadalomnak, és a legszegényebb rétegeket hozzuk kilátástalan helyzetbe. Amelyik politikai erő erre az útra tér azért, hogy a valóban szükséges megtakarítások jelentéktelen hányadával is csökkentse a fizetési mérleg hiányát, a lakosság igen nagy részének, a nyugdíjasoknak, a gyermekes családoknak a terheit elviselhetetlenné téve, az mindenkor bármire képes. És nem hivatkozhat arra, hogy szakértő kormány, mert a szakértelem éppen ahhoz kell, hogy az egyensúlyteremtő intézkedések társadalmi hatásait előre lássa, és a hátrányokat csökkentse, ha már megszüntetni nem tudja is. Ez a társadalmi kérdések iránti érzéketlenség még állampárti örökség a szocialistáknál, annak idején – éppen a gazdaság deklarált primátusa okán – nem tekintették komoly dolognak a társadalmi folyamatok és összefüggések kutatását sem a statisztikában, sem egyebütt. A jelenlegi utódok idősebb generációja még nem tudta levetkőzni ezt az ideológiát, és nyilvánvalóan nem is fogja tudni megváltoztatni ilyetén világlátását, hacsak nem a választási szlogenek szintjén. A magát őszintén szociáldemokratának hívő csoportok pedig (beleértve a Medgyessy által létrehívott tízek bandájának fiatal tagjait) – egyelőre és még jó néhány évig – semmilyen befolyást nem tudnak gyakorolni a párt politikájára, jelenlétük a vezetésben csak propagandacélokat szolgál. A szocialista pártnak még egy vagy két parlamenti cikluson átívelő ellenzéki politizálás kell ahhoz, hogy hiteles, minden múltbeli rossz beidegződését levetkező, vezetésében is megújult szociáldemokrata párttá váljon. Ha nem így lenne, az a magyar demokráciának és közéletnek súlyos, jóvátehetetlen károkat okozna.
Az 1994–1998 közötti gazdaságpolitikai intézkedésekre ismételten azt kell mondanunk, hogy bármiféle ürüggyel lehetetlen helyzetbe hozni a társadalom jelentős részét, ezt önkéntes áldozatvállalásnak feltüntetni (a kormány annak idején megköszönte a lakosság áldozatvállalását!) csak azért, mert a kormányon lévőknek nem volt kellő türelmük és szakértelmük olyan intézkedéssorozatot kidolgozni, amely megakadályozta volna, hogy a lakosság legszegényebb és már korábban is lényegében elfogadhatatlan körülmények között élő, valamint az intézkedések következtében lesüllyedő részei hosszú időre kilátástalan helyzetbe kerüljenek, politikai dilettantizmus és felelőtlenség, az emberi szenvedés iránti részvétlenség csúcsa. Ezt a szocialista párt jelenlegi vezetése nem tudja jóvátenni, a társadalom jó része erre emlékszik. Az SZDSZ-szel kötött koalíciónak egyértelműen ez volt a legsúlyosabb következménye, a kisebbik koalíciós partner a népesség nyomora iránt ugyanis közismerten teljesen érzéketlen volt (mint ahogy ma is az), a pénzügyi egyensúly helyreállításáért bármire képes lett volna, tekintet nélkül arra, hogy mindez milyen emberi, családi szenvedéssel jár. Mindamellett meg kell állapítanunk, hogy az akkori szocialista párti miniszterelnök sokáig megkísérelt ellenállni a gátlástalan ellehetetlenítési törekvéseknek, és igyekezett rávenni az apparátust, hogy olyan intézkedéseket dolgozzon ki, amelyek a lakosság terheit mérsékelik, és ezeket főleg a versenyszférára hárítják. A szocialista párt apparátusa, a liberális teoretikusok, a minisztériumok szakértői azonban nem voltak képesek és nem is voltak hajlandók arra, hogy ennek az igénynek megfeleljenek, és a miniszterelnököt elsodorta a szélsőliberális áradat. Az 1995-ben bevezetett úgynevezett Bokros-csomag részben megalapozta a későbbi gazdasági növekedést, de a szociális és egészségügyi rendszer kezelésével kapcsolatos szakmai dilettantizmus miatt olyan áron, amelyet a lakosság nagy részének kellett megfizetnie, százezreknek mérhetetlen szenvedést okozva.
Semmi okunk feltételezni, hogy esetleges szocialista választási győzelem után a párt ne tenné ugyanezt, arra hivatkozva, hogy az előző kormány mindent elherdált. Miniszterelnök-jelöltjének hajlékony pragmatizmusát és a szociális kérdések iránt eddig mutatott érzéketlenségét (lásd az 50-60 százalékos gázáremelésre tett javaslatát) hallva, ismerve, erre minden esély megvan. Megszorító intézkedéseket már csak azért is hozna, mert a szocialista párt megingott vállalkozói klientúrájának jelentős összegeket kellene átszivattyúznia a gazdaságból, amit jórészt a bérből és fizetésből élők, illetőleg a társadalmi transzferek terhére tehet, amint tette ezt a Bokros-csomag idején is. A jelenlegi kormány „osztogatásainak” ostorozása és egyes szocialista politikusok (többek között a miniszterelnök-jelölt) elszólásai alapján ebben tehát ne legyenek illúzióink.
A közvélemény-kutatások jelenleg azt mutatják, hogy a jövő évi választásokon a jobbközép, konzervatív erők győzelme valószínűsíthető, részben a kormány politikájával való fokozódó elégedettség, részben azonban az ellenzék nem igazán jól eltalált, gyakran szinte önsorsrontó politikája következményeként. S részben a kétfordulós választójogi rendszer sajátosságai miatt is, gondoljunk csak az 1998-as jobboldali átszavazások széles körű lehetőségeire, még a sorsdöntő második forduló előtt. Nem meglepő, hogy a magát baloldalinak mondó ellenzék az újabb pártpreferencia-adatok hatására immár láthatóan pánikba esett, és egyre irracionálisabb üzeneteket küld a világba. Választási kampányának főbb elemei: néhány populista és értelmetlen jelszó, valamint – és ebben az SZDSZ névvel illetett, magát liberálisnak hirdető MSZP-platform jeleskedik – a kormánypártok lejáratása korrupciós vádakkal és a tele szájjal történő, meglehetősen gusztustalan hazudozás. Segít a média is, amelynek egy része korábbi rutinból, másik része jól megvásárolt bértollnokként ontja a gyűlöletet. Sajnos egyes orgánumok írásait és azok hangnemét, valamint bizonyos parlamenti megnyilvánulásokat figyelve, néha megfontolt és korántsem szélsőséges konzervatív személyiségek is radikálisabb hangot használnak. De nyilván nem lenne helyes, ha kiegyensúlyozott reakciók, válaszok helyett magunk is az irracionális gyűlöletet hirdetnénk, mert voltaképpen sajnálattal vegyes érthetetlenséggel szemléljük az ellenzék képviselőinek és a sajtó eddig mértéktartóbb és objektívnek látszó részének immár minden jó ízlést nélkülöző tevékenységét, ami időnként sajnos az ország érdekeit nagyon is komolyan sértő kijelentésekben nyilvánul meg.
A baloldal nemzetstratégiai gondolkodásának zavarai okozzák azt is, hogy sokan a nekik politikailag nem tetsző jelenségeket külföldi médiában tárgyalják meg, esetleg külföldi segítséget is kérve. Távol áll tőlünk, hogy bárkit, aki ilyet tesz, bármivel is vádoljunk. A demokrácia azt is jelenti, hogy véleményét mindenki szabadon kifejezheti anélkül, hogy ennek következményeit megfontolná, mert saját értékítélete szerint jó ügyet szolgál. Ami talán mégiscsak megfontolandó és kívánatos lenne, az az esetleges következmények számbavétele, elsősorban a külföldi hivatalosságnál és a külföldi közvéleményben. Itt meglehetősen sok, számunkra kedvező és kedvezőtlen példát találhatunk, de azt mindenképpen meg lehet állapítani, hogy ha egy országról, annak bármilyen intézményéről vagy társadalmi csoportjáról, szokásairól stb. sokáig egyoldalú vélemények nyilvánulnak meg a sajtóban vagy általában a médiában, akkor annak mindenképpen meglesz a hatása. Bizonyos történelmi időszakokban és politikai helyzetekben különös jelentősége talán nincs vagy elhanyagolható, de adódnak olyan időszakok, amikor egy országról kialakult kedvezőtlen kép súlyos következményekkel járhat.
Ha például nagy vonalakban végiggondoljuk a magyar történelem előző másfél évszázadát és az ezalatt az országról alkotott európai vélemények hullámzását, nem nehéz megállapítanunk, hogy ezek a valós történésektől jórészt függetlenül vagy azok sajátos értelmezésével alakultak ki, olyan személyek vagy intézmények közléseinek hatására, akik vagy amelyek a nyugati országban szavahihetőnek voltak tekinthetők, hiszen olyan távoli, ismeretlen és valószínűleg félvad világról tudósítottak, amelyet európai ember nem igazán ismerhet. Ilyen befolyás hatására változott meg a XIX. és a XX. század fordulójára az 1848–49-es szabadságharc okán korábban kialakult, igen előnyös magyarságkép a nemzetiségeit elnyomó, arrogáns, műveletlen, utálatos és más gonosz tulajdonságokkal bíró nemzetre. Ebben elsődleges szerepe volt a hazai nemzetiségi politikával joggal elégedetlen, de már az elszakadásra törekvő, Magyarországot hazájuknak nem tekintő nemzetiségi vezetők és szószólók kitartó propagandájának, az ezt felerősítő egyes nyugat-európai közírók, politikusok egyoldalúan magyargyűlölő tevékenységének (lásd Seton-Watsont és a többieket). Anélkül, hogy a mindenki által jól ismert történéseket felelevenítenénk, meg kell jegyeznünk, hogy az első világháborút lezáró békeszerződések hazánkra nézve azért is váltak végletesen kedvezőtlenné, mert a döntéshozó politikusokban és a közvéleményben élő magyarságkép világháborús részvételünktől, felelősségünktől függetlenül akkorra már nagyon eltorzult, és a legkevésbé sem volt objektív.
Egy ország közállapotainak, kormánypolitikájának kitartó ostorozása magát az országot tünteti fel kedvezőtlen színben, teljesen függetlenül attól, hogy a bírálatok mennyire indokoltak. De a Nyugat által kevéssé ismert, a kommunizmustól csak éppen megszabadult új demokráciák megítélésekor az európai uniós felvétel küszöbén korántsem mindegy, mit gondol rólunk a többi ország, már csak azért is, mert a belépést minden tagországnak külön-külön jóvá kell hagynia. A csak pártpolitikai okokból történő és jórészt hazugságokon alapuló vagy egyes jelenségeket végletesen eltúlzó országképrontás ezért legalábbis felelőtlenség, még akkor is, ha feltételezzük, hogy mindazok, akik ebben részt vesznek, ezt jó szándékkal teszik. Mindez természetesen korántsem jelenti azt, hogy a hazai politikusok hibáit, esetleges bűneit ne kellene bírálni, felt